Horváth Péter: Vendéglátás Óbudán. Gasztronómiai kalandozások receptekkel (Budapest, 2011)
Vendéglátás-történeti áttekintő
ahhoz hasonló kocsmákhoz. A kiskocsmákon és vendéglőkön kívül Óbudán híres cukrászdák és kávéházak is működtek. Széles kínálat várta tehát az óbudai vendéglátásra vágyó embereket. Aki egy kellemes ebédet vagy netán egy görbe éjszakát eltöltött valamelyik helyi vendéglőben, mindig visszavágyott Óbudára - akár több év elmúltával is. A kezdetek Földrajzi elhelyezkedésének, adottságainak köszönhetően Óbuda ősidők óta lakott település volt. Mint fontos folyami átkelőhely és közlekedési csomópont, forgalmas helynek számított, így mindig létezett itt a vendéglátásnak valamilyen formája. Az 1. században Magyarország Dunától nyugatra eső része, így Óbuda területe is a Római Birodalom uralma alá került. A rómaiak honosították meg hazánkban a szőlőművelést, amelyhez a Budai-hegység lankái kiváló környezetet biztosítottak. Az itt termelt szőlőből az óbudai szőlőművelők évek hosszú munkája folytán olyan kiváló minőségű bort készítettek, hogy az az egész Római Birodalmon belül keresett árucikké vált. A római kori Óbuda területén fontos folyami átkelő, rév működött, valamint itt keresztezte egymást az észak-déli és kelet-nyugati kereskedelmi útvonal. Ennek köszönhetően az itt táborozó katonák és az átutazó kereskedők részére kocsmákat, vendégfogadókat építettek. Ennek egyik példája a mai Flórián tér helyén kiépült római katonai tábort körülvevő táborváros déli részén feltárt vendégfogadó maradványa (Kiscelli utca 63.). A valamikori polgárváros, Aquincum területén a felszínre hozott leletek alapján számos vendéglő, italmérés működött. A római kori vendéglőkben viszonylag egyszerű ételeket: kenyeret, fügét, olajbogyót, egytálételeket, esetleg sülteket szolgáltak fel. A hordókban tárolt, tégelyekben hűtött bort amforákban szolgálták fel. A nagyobb fogadókhoz fürdő és istálló is tartozott. A korabeli adatok alapján arra következtethetünk, hogy a vendégfogadók nem voltak drágák, mindenki számára megfizethető szolgáltatást nyújtottak. Egy kancsó bor és a kenyér ára 1 as, a húsételeké pedig egyaránt 2 as volt a császárkor elején (1-3. század), amikor egy római légionárius éves zsoldja 225 denarius, azaz 2250 as volt. A római kori szőlőkultúra és borfogyasztás nemcsak a vendéglőkben, hanem a magánvillákban is fontos szerepet játszott. Az óbudai Meggyfa utcában feltárt villaépület díszítései, padlómintái mind-mind a szőlő és a bor fontos szerepét hangsúlyozzák, jelenítik meg. A gyönyörű állapotban megmaradt mozaikpadlók többsége Bacchust, a bor és a mámor istenét ábrázolja. A „mámor istenének” kultusza nagyon elterjedt volt az egész Római Birodalomban, Pannóniában különösen. A római uralom végével, Kr. u. 400 körül nemcsak Aquincum fejlett, városi életmódja, hanem a helyi vendéglátás is lehanyatlott.
