Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1992
1-2. szám - Szemle
3 mány szerint a politikusok megfogalmazzák a problémákat, a társadalomtudósok pedig majd megadják a hiányzó információkat és azt a tudást, amely birtokában a problémák megoldhatók. Ezt a „mérnöki" vagy „lineáris" problémamegoldó modellt Wagenaar 3 azzal támadta, hogy ez arra is alkalmatlan, hogy megértsük vele a társadalomtudományt és arra is, hogy megértsük vele a politikai döntéshozatalt. A tudományos tények valójában elméleten nyugszanak, de — közismerten — alig van konszenzus a tudósok között ezen elméletekről, és ezért a tudományos tudás lényegében bizonytalan. A kormányzati döntések sohasem lehetnek teljesen racionálisak. A politikusok ugyanis megállapodnak arról, hogy milyen döntéseket hozzanak és ebben a tradíciók és a meglevő programok játszanak befolyásoló szerepet. Ezért — mondja Wagenaar — a tudománynak nem tényeket, hanem elméleteket kellene adnia a politika számára. A tényeket a politika maga állítja elő, illetve ha ezt a tudományra bízza, akkor kiteszi magát annak a bizonytalanságnak, hogy a tudósok a nem-konszenzusos elméletek alapján csak erősen relativizált „tényeket" állítanak elő, amelyekre nem lehet politikát építeni. Kétségtelenül ez a probléma jelzi olyan további kutatások fontosságát, amelyeknek két, egymást kiegészítő oldala van: hogyan befolyásolja a tudomány a politikát, hogyan befolyásolja a politika a társadalomtudományokat? Főleg erről az utóbbi mechanizmusról tudunk nagyon keveset. Nathan Caplan 4 a „konceptuális," hasznosítással összefüggésben azt mutatja ki, hogy bár divatossá vált a tudósok körében a hasznosításra törekedni, de ez mégsem javította magát az alkalmazást, a felhasználást. Népszerű dolog ma — mondja — a kutatók és a felhasználók között „szakadékról" beszélni és helyette a „kapcsolatok" fejlesztését ajánlani. De ez az utóbbi módszer sem segít. Ugyanis már ott kezdődik a gond, hogy kit tekintsünk a kutatás „címzettjének"? Finnországban például nem találtak „szakadékot" a kutatók és a megbízók között és mégsem elégséges a hasznosítás. Egyes esetekben a „szakadékot" fel lehet tölteni, azaz meg lehet javítani az együttműködést, de nem vagyunk képesek ezt a kooperációt általános szabályok alapján megszervezni. E problémák láttán Caplan azt javasolja, hogy a „hasznosítás természetét" vizsgáljuk meg alaposabban. 575 esetet tanulmányoz az USA-ban és azt találja, hogy ahol kisebb jelentőségű problémákról van szó, ott az instrumentális hasznosítás során jók a kapcsolatok. Ugyanakkor a politikusok elhanyagolják a kutatás további vonzatait, következményeit, valamint az instrumentális nem modell alkalmazható a jelentősebb döntések esetében. Ha az ország, a lakosság egészét érintő döntésekről van szó, akkor a kutatás csak egyike azon információforrásoknak, amelyek befolyásolják a politikusok gondolkodását. Az ilyen „konceptuális" hasznosítás 3. Wagenaar,U.C.: A could of unknowing: Social science research in a political context. 21—31.p. in Social science research and public policy-making: A reappraisal. Windsor, 1982,Nelson. 4. Caplan,N.: Social research and public policy at the national level. 32 —48.p. in Social science research ... i.m.
