Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1992

3-4. szám - Szemle

102 valós nemlineáris folyamatok lineáris vetületeit paramétereik skaláris sorával vagy leíró, közelítő függvényekkel szerepeltetjük általában számításainkban. És csak az intuíció szintjén vesszük tudomásul, hogy a valóság nemlineáris, s ösztönösen korrigáljuk terveinket. Olyan ez, mint érintősíkokkal leírni a térbeli görbületet. És lehet-e egy érintősíkért jobban rajongani, mint egy másikért? A munkaértékelmélet például a rutinmunkát teszi számszerűsíthetővé, tehát bizonyos peremfeltételek között az egyszerű programmal ismételhető, céljában változatlan, alárendelt tevékenység leírásánál tekinthető elfogadhatónak. A baj nem az elmélettel, hanem érvényességi tartományának önkényes és túlzott kitágításával van, azzal, hogy sokszor az alkotó munkát, a kreativitást is mérnökórában mérhető rutintermelésnek tekintik. A rutinmunkával sincs minden rendben. Mind a széklábfaragás, mind az űrhajószerelés rutinmunkának tekinthető, de programjaik és a teljesítésükhöz nélkülözhetetlen tudás és tapasztalat, azaz fejlettségi szintjeik vonatkozásában jelentősen eltérnek egymástól. És nem csak szintekben, hiszen az atomreaktorkonstruktőr feltételezhetően könnyebben elsajátítja a széklábfaragás programját (a munka művészeti, alkotó részét vagy a rátermettséget most mindkét tevékenységnél hagyjuk figyelmen kívül, arra a munkaértékelmélet egyáltalán nem alkalmazható), de a széklábfaragónak erőteljes önfejlesztéssel kellene eljutnia az összetett tudást igénylő reaktorépítési program elsajátítását lehetővé tevő képességhez, ha helyt akar állni. Mondhatjuk ugyan, hogy a programeltérést jelentő kvalifikált munkát kategorizálással tekintetbe vesszük (a segédmunka nem kvalifikált, a motorszerelés kvalifikált munka), csakhogy akkor törvényszerűen az alsó szintet tesszük meg összehasonlítási alapnak, legkisebb közös többszörösnek, annak mértékében próbáljuk kifejezni a tőle minőségileg, természetében, fejlettségében, fejlődőképességében eltérő, magasabb szintű funkcionálást. Nem jobbnak, de többnek fogjuk az utóbbit tekinteni, és ezáltal a magasabb szint már a megvalósíthatóságot és a programot figyelmen kívül hagyó mérés módszerétől elveszíti a társadalom fejlődése szempontjából oly fontos húzóhatását és társadalmi presztízsét. Az evolúciókutatás felé tendáló innovációelmélet az utóbbi húsz évben komoly felismeréseket tudhat magáénak, melyek gyakorlati rutinlépésekre, menedzseri programokra való váltása éppen csak elkezdődött. Az objektív, társadalmi-technikai nemlineáris jelenségként felismert innováció természetében kiegyensúlyozatlan, nyitott (energiáját, anyagát és információját kívülről beszerző), szakaszos működésű, kumulatív és evolváló komplex rendszerként lép kölcsönhatásba a környezetével; adaptálódik és adaptál; társadalmi mechanizmusok vezetik (path) és teszik makroszinten a fejlődését determinisztikussá; nem gazdasági, de technológiai és pszichológiai gyökerei vannak: az emberi individualizmus, az intuíció megnyilvánulása, a kollektív tudat; inkább a kooperáció, semmint a verseny szülöttje; függvénye a már általa és komponensei által elért fejlődési szintnek (kultúra, kooperációkészség és ambíció, eszközhasznosítás, tapasztalat és képzett-