Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1989
6. szám - Figyelő
511 Több, nagy port felvert eset vetette fel a tudományos munkák publikálásával és értékelésével kapcsolatos problémákat. Jónéhány tanulságot le lehet vonni az űn. Benveniste és a hidegfúzió ügyből. Már egy éve, hogy a Nature folyóiratban vita bontakozott ki a Benveniste által az INSERM kutatóintézetében folytatott kísérletekről, amelyek meglepő eredményt hoztak: egy biológiai reagens vízben feloldva továbbra is aktív maradt. A Nature soha egy pillanatig sem vádolta a kutatót rosszhiszeműséggel. Cikke végighaladt a szokásos procedúrákon, több, a folyóirat által felkért és alkalmazott szakértő elolvasta, de hibát nem talált benne. A szerző beleegyezett néhány apróbb módosításba, valamint a kísérlet megismétlésébe, bár — állítása szerint — ezt már öt laboratóriumban eredményesen megtették. A megismételt kísérletben a folyóirat szakértői semmilyen hibát nem észleltek, de kijelentették, hogy az eredményeknek még sem hisznek. Mit tehet egy újság ilyenkor? Szakértői bizottságot összehívhatna, de ez lelassítaná az ügyet. John Maddox egy életre megtanulta: még a legkompetensebb tudós is képes elveszíteni a kritikai érzékét saját munkája iránt. A hidegfúzió feltalálói is ebben a cipőben járnak. Öt éves titkos és kemény munka árán sikerült egymást meggyőzniük arról, hogy a jelenség valódi volt, és mindent megtettek, hogy ezt kollégáikkal is elhitessék. Ezek az esetek roppant bonyolultak, és számos új problémát vetettek fel a tudományos folyóiratok számára. Maddox szerint a kommunikáció üteme állandóan gyorsul, és a döntést — közölni vagy nem közölni — egyre rövidebb idő alatt kell meghozni. A Nature szerkesztőségébe hetente 150 cikk érkezik a világ minden tájáról, de közülük csak néhány jelenhet meg. Ezért kérnek fel az igényes folyóiratok szakértőket. (A Nature 7000 szakértőt tart nyilván.) Bár a Nature fennállásának 120 éve alatt számos szenzációs felfedezést tett közhírré, az utóbbi időben náluk is megjelentek kifejezetten tisztességtelen publikációk, szinte már havonta robban egy-egy botrány: olyanoknak tulajdonított eredmények, akik részt sem vettek a kutatásban, plágiumok, primitív találmányok tudományos adatokkal bőségesen megspékelve stb. A publikációs "kényszer" különösen az amerikai kutatóknál gyakori, hiszen ott nagy súllyal esik a latba a publikációk száma a kutatás finanszírozásánál. Az eset kapcsán a francia kutatási és technológiai minisztert, Hubert Curient is meginterjúvolták. A Benveniste ügy három szempontból is tanulságos volt a miniszter számára. Mindenekelőtt át kell gondolni a tudományos folyóiratok politikáját. Nem elhanyagolható a kutatás értékelésének módszereiről elmélkedni, és végül kívánatos lenne valamiféle szabályozó rendszert kiépíteni a tudósok és a média közötti kapcsolatban. Curien mint számos nagy tudományos folyóirat lektori bizottságának tagja három kategóriába sorolja a cikkeket: a rosszak, amelyeket azonnal el lehet vetni, a jók, amelyeket gyorsan át lehet futni, és a harmadik a tulajdonképpeni problémás csoport, mert ezek hasznosságát ránézésre nem lehet megállapítani. Ezeket sem szokták egyértelműen visszautasítani, hiszen szerzőjük általában becsületesen dolgozott. Kategórián kivül maradnak a Benveniste-féle meghökkentő cikkek, amelyeket más elbánásban kell részesíteni. A jövőben óvatosabban kell eljárni, mert a hasonló esetek ismétlődése elriasztja az olvasókat, és végképp az amerikai folyóiratok felé fordítja őket.
