Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1985
1. szám - Szemle
17 AZ ESZKÖZRENDSZER ÉS AZ INTÉZMÉNYEK Az eszközrendszer és az intézmények szintjén még jobban azonosíthatóak a régió tudománypolitikai jellegzetességei, A szűkebb értelemben vett tudományos munka, mindenekelőtt az alapkutatás hagyományos, s korábbi tudományszervezési formákban csaknem kizárólagos szinterét, az egyetemeket az oktatási felada-tok elvégzésére irányítva a tudományos potenciál egyre nagyobb részét külön hálózatban, az akadémiai intézeti hálózatban fogták össze. Külön szervezetekbe koncentrálták a termelő vállalatoktól többnyire elkülönítve,az ipari kutatást. Ez annyira erősen hatott az egész rendszer kiépítésére, hogy sokhelyütt a már létező vállalati kutatóhelyeket is elsorvasztották. Az eredmény az lett, hogy a kutatás elszakadt természetes közegétől: a bevezetés szinterétől. Az innovációs láncot felszabdaló szervezeti kerítések lassítják a kutatási eredmények gyakorlati bevezetését. Az egész folyamatban résztvevők elkülönült érdekstruktúrái zavarforrásként hatnak. A tudományszervezés egyik legfontosabb feladata az elmúlt 15 évben éppen a lehetséges változások kimunkálása lett — a legtöbb országban anélkül, hogy radikálisan hozzányúljanak a kialakult szerkezethez. Az ipari kutatóintézeti hálózat kialakulása idején még feltehetően majd minden iparágban a termelés volt az innovációs folyamat legsúlyosabb tagja, s a kutatószféra ehhez képest csak kiegészítésként szerepelt. Számos iparágban még ma is ez a helyzet. Megjelentek azonban azok a területek, ahol alapvetően megváltozott a szereposztás: a kutatás-fejlesztés vált az egész innovációs folyamat döntő elemévé. A fejlett ipari országokban a csúcstechnológiák fejlesztő-gyártó övezete egyértelműen az egyetemekre épül telepítésében is. Tehát a fordított szervezetet tekintik megoldásnak: gyárakat rendelnek az intézetek alá; s igy a szervezeti vagy szociális kapcsolatháló is jobban követheti a reálfolyamatok logikáját. Fontos részét képezi a szocialista országok tudománypolitikájának a kutatói életutak szabályozása a tudományos minősités rendszerén keresztül. Jelenleg a kutatóképzést nem az egyetemi képzés befejező fázisának tekintik, hanem egy szervezeti formáiban is különböző vállalkozásnak. Ez a rendszer megőrzi ugyan a tudományos önkormányzatok egyik legrégibb eredeti feladatát: a kutatási termékek, illetőleg az azokat létrehozó kutatók "minőségellenőrzését", azonban külön állami felügyelő bizottság ellenőrzése alá helyezve.Emellett természetesen megtalálhatók a hagyományos egyetemi fokozatok reliktumai is. A leggyakrabban két anomáliával találkozunk: bizonytalan a kutatói életpálya mérési pontjainak meghatározása, a minősítési rendszer növekvően öncélú. Tényleges kutatómunkára használható hónapok, esetleg évek is elmúlnak, amig a kutatók átverekszik magukat ezen a strukturán. A RESTRIKCIÓS TUDOMÁNYPOLITIKA ÁLTALÁNOSABB PROBLÉMÁI Ez a specifikus ismérvekkel rendelkező tudománypolitika került uj erőtérbe a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának megváltozott társadal mi-gazdaságpo litikai környe zetében.
