Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1985
1. szám - Szemle
18 Vannak, akik a nyolcvanas évek problémáit majdhogynem kizárólagosan pénzügyi, s legfeljebb még szervezeti és személyzeti problémáknak tekintik. Feltehető, hogy bár az erőforrások biztosításával kapcsolatos viszonylag ujkeletü gondok korántsem másodrendűek, de megoldásukra olyan tudománypolitikának kell vállalkoznia, amelynek számos egyéb koncepcionális problémája' is van. Ennek kapcsán három általános kérdés merül fel. Az első a növekedésorientált tudományirányitás reagálókész ségével függ össze. Valamennyi elosztási mechanizmus, s következésképpen legalább annyira a társadalmi csoportoknak az elosztással kapcsolatos várakozásai is szokatlan helyzetbe kerülnek, amikor az átcsoportositásokat, uj hangsulyok elhelyezését az eddigitől gyökeresen eltérő módon kell végrehajtani. Elsőrendű fontosságú lett az "itt adok - ott, még ha fáj is, de elveszek!" politika elfogadhatóságát igazolni a tudományirányitás számára. Nem kevésbé fontos az ilyen irányitási akciókat elfogadtatni a kutatóközösséggel. A tudományos közélet belső demokratizmusának bizonyos hiányai, elsősorban a szervezeti formákban megmutatkozó hiányosságai nem alakitották ki a kutatói közösség védekezési mechanizmusának lehetőségeit, formáit és fórumait, az érdekek ütköztetésének módját, hiszen a tudomány korábbi védett helyzetében ez nem volt szükséges. A lehetséges változásokat a tudomány önigazgatásának /részleges?/ újra szabásának lehetőségében kell keresni. A második általános kérdés a "visszavonulás" vagy az "állások stabilizálásának" problémája. Mit és meddig adhatunk fel anélkül, hogy pozicióink tartósan és visszavonhatatlanul károsodnának. Több más tényező hangsúlyozása mellett — elsősorban nem a Szovjetunió, hanem a többi európai szocialista ország számára — épp a restrikció feltételei között jutna egyre nagyobb szerepe a nemzetközi együttműködésnek. Ezért különösen sajnálatos, hogy megfeledkezni látszanak arról, hogy a müveit területek zömén e nemzeti kutatási rendszerek a világtudomány perifériáján helyezkednek el, s a periférián különösen értékesek a kapcsolatok a külvilághoz. A külső és belső források, illetve a reverzibilis és irreverzibilis változtatások közötti választásokban a tudománypolitika nyilvánvalóan a reverzibilis "visszavonulási utakat" keresi. De az már korántsem egyértelmű, hol érnek véget a visszafordítható károsodások, és hol kezdődnek a már visszafordithatatlanok? Rossz dolog leállni a müszervásárlással is és a tehetséges fiatal kutatók felvételével is. De mi a rosszabb? Választani kell: státuszokat létesitünk, vagy kutatási eszközöket fejlesztünk. Ha nem radikálisan szétnyiló a kutató-kutatási eszköz olló, és nem szigorúan alkalmazott és adott eszközökkel elvégezhető feladatokról van szó, akkor előbb vagy utóbb országon belül vagy országhatáron kivül találni eszközöket a kutatóállomány számára. Egész korcsoportok kiszoritása, vagy méginkább nem beengedése a tudományos kutatásba, feltehetően lényegesen nagyobb kárt okozhat. Az általános restrikciós tudománypolitikai gondolkodás kérdései között harmadikként a kutatáson belüli elitizmus és egalitarizmus viszonyának újragondolása áll. Az eddigi "egyenlősdi" elosztási és kutatástámogatási rendszer megváltozott környezetében egyre nagyobb esélyei vannak az elitizmusnak. Az "annak adjuk, aki már bizonyított" elvvel, különösen szűkös és egyre szükülő erőforrások között igen nehéz vitatkozni. Ez az elv a bevett megoldásoknak s azok képviselőinek ad elsőbbséget. Következésképpen tudatosan lemond olyan esetleges
