Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1984

1. szám - Figyelő

72 A 12 cikkből csupán hármat ismert fel a folyóirat szerkesztősége — a többi kilenc esetében nemcsak, hogy nem ismertek rá a cikkre, de közlésre is csak egyetlen egyet fogadtak el. Rá kell mutatni arra, hogy a kiadók minősitéssel megbizott munkatársai tulajdonképpen olyan kutatásokat tagadtak meg, illetve Ítéltek érdektelennek, amelyek jelentőségét és fontosságát két évvel korábban éppen az ő minősitésük igazolta. Ráadásul a nyolc —egyhangúlag— visszautasított szakcikk esetében nem arra hivatkoztak, hogy a cikkek régi és elavult témákat, eredményeket tárgyalnak, hanem fő ellenérvnek azt hozták fel, hogy a súlyos metodológiai hibák teszik lehetetlenné a közlést. A vizsgálatok tapasztalatai alapján Peters és Ceci arra a következtetésre jutott, hogy a szakértők a hozzájuk eljuttatott szakcikkeket nem tényleges tudományos jelentőségük és értékük szerint, hanem a szerzővel kapcsolatos különböző referenciák /pl. név, munkahely, beosztás stb./ alapján értékelik. A vizsgálat visszhangját, kritikáit több témakör szerint lehet csoportosítani. Vannak morális kifogások: pl. az American Psychological Association kidolgozott bizonyos morális irányelveket, amelyeket az emberekkel kapcsolatos kutatások esetében kell betartani. Egyesek szerint Peters és Ceci magatartása nem egyeztethető össze ezekkel az irányelvekkel. Ez a vélemény csak részben igaz. Peters és Ceci engedélyt kért és kapott mind az általuk felhasznált szerzőktől, mind a folyóiratok szerkesztőségének egy részétől arra, hogy vizsgálatait elvégezhesse. Az is igaz viszont, hogy Peters és Ceci a kiadóknál működő szakértőket "kísérleti nyulaknak" tekintette, de könnyen belátható, hogyha a folyóiratokat a konkrét esetekről előre informálják, akkor a felmérés elvesztette volna értelmét. A módszert bírálók közül egyesek nem találták elégségesnek a vizsgálat alapját képező esetek számát. Vannak, akik azt tették szóvá, hogy nemcsak előzőleg kiadott, de visszautasított szakcikkekkel is el kellett volna végezni a kísérleteket. Egyes nézetek szerint az előadásmód és az ábrák átalakítása elkerülhetetlenül pontatlanná, pongyolává tette a szöveget, és ez gyakorolt rossz benyomást az értékelő szakemberekre . Voltak, akik biztosra vették, hogy a kéziratokat megvizsgáló szakértők plágiumra gyanakodtak, de annak bizonyítása hosszú és kockázatos procedura, ezért valószínűleg egyszerűbbnek látták egyéb ürügyek alapján elutasítani a szakcikkeket. A Nobel-dijas Rosalyn Yalow védelmébe vette azt a gyakorlatot, amely nyíltan elzárkózik az ismeretlen szerzőktől, a jelentéktelen kutatóhelyekről származó szakcikkek közlésétől, ugyanakkor elvetette a szakértői értékelések rendszerét, mert a valóban kiemelkedő tehetségű kutatókat nem tartja összehasonlíthatónak az átlagos képességüekkel. Horrobin /két orvosi szakfolyóirat főszerkesztője/ szerint a szakértői értékelések rendszere nem egyéb, mint különböző érdekek védelmére kialakított mitosz, s a szakértői értékelések rendszerét igazolni igyekvő érvelések demagóg fikciókon alapulnak. Ha Peters és Ceci képes lesz a tézisek sikeres megvédésére, felmerül a kérdés, vajon következtetéseik csak a pszichológiára érvényesek-e? Valószínűleg a pszichológiához hasonló a helyzet a szociológiában és az orvostudományban is.