Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1983
1. szám - Szemle
28 A helyesen alkalmazott tudományos módszer garantálja a megbizható és végérvényesen megalapozott ismeretek állandó gyarapodását, növekedését. A tudományfejlődésnek mint az igazság kumulálódé s á n a к elméletét már a 19. és a 20. század gondolkodói, filozófusai is erősen kezdték kétségbe vonni. Napjainkban ez túlságosan naiv, szük alkalmazhatósági területű nézetnek számit. A kumulálódási elmélet nem veszi figyelembe a tudományos ismeretek fejlődésének periodikusságát, a konceptuális változásokkal kapcsolatos "ugrásokat", amelyeket Kuhn "tudományos forradalmaknak" nevez. A tudományban az egyszerű megfigyelés is hatalmas elméleti "töltetet" teremthet, amikor "elméletileg telitetté" válik a tudomány, s ez nem csupán a korábbi tudományos eredmények integrációjához és újjászervezéséhez vezet, hanem a régi tételek uj interpretálásához, átértékeléséhez és uj tételekkel való felváltásához is. A tudomány klasszikus felfogása realista jellegű anynyiban, hogy a tudomány fejlődését főként az igazság fogalmára támaszkodva határozza meg. A hiányos megalapozottság következtében azonban ez naiv realizmus. A kritikai realizmus a fallibilizmus elvéből indul ki, és azt vallja, hogy az ember sajátos tulajdonsága a tévedésre való hajlam, ezért —a formális tudományokat kivéve— a tudományos eredmények sem abszolút igazak. A tudományos ismeretek nem a valóságnak teljesen megfelelőek, hanem elvben mindig helyesbítésre, kiegészítésre szorulnak. A tudomány tehát hibák halmazatán keresztül fejlődik tovább, azonban a tudományos eredmények fokozatosan közelednek az igazsághoz. Ezt az elméletet védelmezte —bár különböző álláspontról— Sanders Peirce, .Lenin, és a tudományos realizmus számos hive. A tudományos haladás nem realista elméletének hívei egymással is éles ellentétben állnak, de egy dologban egyetértenek: a tudományfejlődést nem lehet az igazság fogalmára hivatkozva meghatározni. Szerintük "metafizikának" számit olyasmiről beszélni, amit nem ismerünk, vagyis az "igazságról"; és "az igazsághoz való közeledésnek" nincs értelme. Ezért Kuhn kétli, hogy rendelkezünk teljes objektiv, igaz ismeretekkel a természetről. A realista elméletekkel szemben Kuhn azt vallja, hogy a tudósok tudományos tevékenysége mindig olyan fogalmi és elméleti paradigmákra támaszkodik, amelyek koronként változnak és egymással "nem összemérhetők", nem kommenzurábilisak. A tudományos ismeretek relativisztikus voltát vallották és vallják az instrumentalizmus /Poincaré/, a radikális konvencionalizmus /Ajdukiewicz/, a modern hermeneutika /Gadamer/, a metodológiai anarchizmus /Feyerabend/ és más irányzatok képviselői, akik nem tesznek különbséget a tudomány, a művészet, a mítoszok, mesçk és fantazmák között. Feyerabend ezt az eklektikus relativizmust emelte tetőpontjára azzal a kijelentésével, hogy a tudományfejlődés "minden lehetséges mód, módszer" együttes eredménye. Az anarchikus ismeretelméleti módszerek segítségével nem különíthetők el egymástól a fejlődés haladó és nem haladó szakaszai.
