Tudományszervezési Tájékoztató, 1979
1. szám - Szemle
belső fejlődése— szempontjából fontosnak jelölhetünk meg, csak a kutatói tapasztalatok közvetlen felhasználásával körvonalazhatók. A kutatókkal való alapos beszélgetés, az alapvető tendenciák meghatározása, majd ezeknek, mint a kutatást "irányító" elveknek a kutatói kollektívával való elfogadtatása tehát logikus következménye volt az első feltételnek. S valóban, a kutatók többségét meg lehetett győzni mind a koncentráció szükségességéről, mind a koncentráció irányáról, és kevés kivétellel saját helyüket is elfogadták ebben a munkában. Az ilyen párbeszédre azonban aligha adható recept. Ha csak annyi nem, hogy semmiképpen sem szabad valamilyen "leereszkedésnek" felfogni. A kutatónak éreznie kell, hogy elképzeléseit, nézeteit komolyan megfontolják. S hogy ezt igy érezze, annak első feltétele, hogy a vezető valóban ilyen készséggel — s nem valamiféle manipulativ szándékkal— folytassa ezt a párbeszédet. Azt hiszem indokolni sem kell, hogy a kutatói kollektívában felhalmozódott tudásanyagra való támaszkodás elengedhetetlen egy kutatóintézet kutatási programjának megteremtéséhez. így természetesen elvárható az is, hogy a kutatók megértéssel viseltessenek az intézetnek mint szervezetnek a feladatai iránt. Tapasztalataim azt jelzik, hogy ilyen "párbeszéd" során a kialakuló feladatok társadalmi súlya —több-kevesebb vezetői irányítással— befolyásolja a kutató egyéni elgondolásainak alakulását is. /Azt is meg kell jegyezni természetesen, hogy egy-két kutató, aki nem tudott beilleszkedni az intézet újonnan formálódó munkájába, az uj viszonyok stabilizálódása során megvált az intézettől./ Ma is azt vallom, hogy mind a központi kutatásirányitás és az intézetek, mind az intézeti vezetés és a kutatók vonatkozásában ez a "párbeszéd" biztosithatja a jó tematika kialakítását és realizálását is. TERVEZÉS ÉS KUTATÁSIRÁNYITÁS A szociológia esetében a koncentráció problémája azonban egyszerűbb is, bonyolultabb is, mint egyes más társadalomtudományi ágakban. Egyszerűbb, mert több olyan társadalmi folyamat is van, amely alapvetőnek tekinthető társadalmunk fejlődésének szempontjából is, és mindezek még meglehetősen kevéssé feltártak. Bonyolultabb , mert a leglényegesebbnek tünő folyamatok kiválasztása itt nem csupán más folyamatok mellőzését jelenti, de esetleg olyanokét, amelyek a kiválasztott folyamatok megértése szempontjából is elsőrendűen fontosak lennének. A tervezés országos méretűvé válása ismét könnyiti is, neheziti is helyzetünket. Könnyíti, mert a legfontosabb kutatási irányok interdiszciplináris tapasztalatok alapján fogalmazódnak meg, mégha tudjuk is, hogy a kijelölés folyamatában sokféle tényező, ideértve az érdek- sőt presztízs-viszonyokat is, közrehat. Neheziti, mert a főirányok /a különböző szinten kiemelt témák/ száma szaporodik —szinte már a tényleges koncentrációt veszélyeztetve—, és nehezen állithatnánk bármelyikük szociológiai összefüggéseiről, hogy nem fontosak. így azután az intézetvezetés ma már nemcsak a kutatókkal, hanem a főirányok vezetésével /adott esetben a kutatásirányitással/ is vitára kényszerül a koncentráció érdekében. Ezek azonban már az utóbbi évek jelenségei; inkább azt jelzik, hogy az intézetvezetésnek az elmúlt tiz év tapasztalatait a következő tervidőszakra többféle szempontból is értékelnie kell. Ma a Szociológiai Kutatóintézet csak olyat, témában dolgozik, amely valamelyik főirányból következik, és ezen belül is kialakult bizonyos koncentráció, amelyben egyaránt szerephez jutnak az intézetvezetés intenciói és a kutatói érdeklődés. A kutatások tematikai koncentrációja mellett azonban nyitott a kérdés: mennyiben avatkozhat a vezetés a tényleges kutatásokba ? Ha most eltekintek a szociológiának, mint nálunk még a fejlődés kezdeti szakaszában tartó tudományágnak a sajátosságaitól, akkor azt mondom, ebben a vonatkozásban az intézeti vezető legfeljebb primus inter pares. Legfeljebb, hangsúlyozom mégegyszer, mert minden tudományon belül a kutatások annyira 9
