Tudományszervezési Tájékoztató, 1978

1. szám - Szemle

hető, divatba jött, hogy a tudomány fontosságát a K+F-re kiadott BNT-százalékkai fejezzék ki. Keveset törődtek viszont azzal, vajon mire és hogyan használják föl a kutatási alapokat. Ezt a magatartást még a tudósok is megerősítették: visszautasították "belső ügyeik" ellenőrzését és hangsúlyozták, hogy a kimutatások és beszámolók készitése fontos tudományos tevékenységüktől rabol el időt. így készültek és sokasodtak a semmit sem közlő formális jelentések; volt aki irta, volt aki rendezte vagy olvasta — de senki sem hasznosította őket. A kutatási programok költségigényét maguk a kutatók határozhatták meg, és —lévén a kutató is ember— bőséges érvekkel támasztották alá igényeik jogosultságát. Gyakran tudományosan érdektelen programokra kértek pénzt, ami nem is okozott volna különösebb károkat, ha az egyik kutató- vagy tudóscsoport érveit egy másik csoport, vagy éppenséggel gazdasági szakemberek érveivel szembesítették volna, s a támogatás odaitélése előtt megvitathatták volna az alternativ lehetőségeket. A helyes megoldás az lenne, ha egy szakterület finanszírozási forrásainak elosztásáról a részterületek illetékes tudósai, más tudományos közösségek képviselői, a kormány törvényhozó vagy végrehajtó testületeinek, vagy akár iparvállalatok igazgatóságának képviselői együttesen döntenének. A túlzottan bőséges ellátást a kutatók számos esetben monopolhelyzet kialakítására használták fel. Ez nem mindig káros, de előbb-utóbb az érintett kutatók rájönnek, hogy különösebb eredmény nélkül is bőséges ellátást kapnak, ami pedig óhatatlanul más tudományterületek elhanyagolásával jár. A tudományos közösségen belül elterjed a cinizmus, megrendül a szakterületbe és általában a tudományba vetett hit. A tudományos kutatás támogatása a hatvanas évek Amerikájában számos területen elérte azt a pontot, amikor a pénzösszeg és a cserében kapott tudományos eredmény között már semmi összhang nincsen. CSODASZER-E A TERVEZÉS? A Kutatási rendszer c. tanulmány következtetéseinek biráló és polémikus hangneme azt sejteti, hogy a szerzők teljes egészében a hatvanas évek tudománypolitikájára háritják a felelősséget a tudományba vetett hit megrendüléséért, a tudomány és a technika ellenes közhangulat kialakulásáért, ráadásul biztos receptjük van a jövőt illetően. Ez pedig nem egyéb mint a tudomány és a technika átfogó tervezés e . A valóságban a hatvanas évek tudománypolitikája az előző évtizedek gyakorlatának folytatása volt, és mint ilyen, nem értékelhető összefüggéseiből kiragadva. 1940-től kezdődően egy sor országban igen sok tudós igyekezett rábirni. a kormányokat, vállalják a felelősséget a tudományos kutatás támogatásáért. Nagy-Britannia, Kanada, az Egyesült Államok és Franciaország kormányai alapos megfontolás és jókora idő eltelte után magukra is vállalták e felelősségteljes tevékenységet. A kutatás támogatása azonban csak Franciaországban és Kanadában járt együtt bizonyos tervezési munkával is. Amennyiben a kutatás tervezése azt jelenti, hogy egyetlen központi szerv dönt minden egyes kutató egység, kutató vagy kutatási tervezet sorsáról, akkor azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban nem létezik tervezés és Nagy-Britanniában is csak igen kismértékben valósitották azt meg. Az OECD tanulmány szerzői azonban nem ilyenfajta tervezésre gondolnak. Szerintük a tervezés nem bürokratikus központosítás, hanem a nemzeti célok és prioritások megfogalmazása, az erők összpontosítása e célok elérésére. A tanulmány Nagy-Britannia, Kanada, Franciaország és az Egyesült Államok gyakorlatát állitja példának. Bár az Egyesült Államokban nincs tudományos miniszter —ezt az OECD helyteleníti is—, mégis itt gondoltak először az országos célkitűzések megfogalmazására és az erőfeszítések összpontosítására ezek elérése érdekében. 31