Tudományszervezési Tájékoztató, 1977

1. szám - Figyelő

ron a kutató munkájának hatékonyságát és az egész tudomány fejlődési ütemét. Ilyen erkölcsi kérdés például - a kollegák felfedezéseihez való viszonyulás; - a hivatali elődök érdemeinek ér­tékelése ; - a tudományos kritika formái; - a tudós önkritikája; - a mester és a tanítvány viszonya; - a disszertációk értékelése a tu­dományos tanácsokban; - a társ-szerzőség a cikkeknél és a felfedezéseknél; - a sznobizmus és a kivagyiság. A tudományos fel­fedezések fogadtatásával kapcso­latos ellenállásra egyrészt igen nagy szükség van, mivel megóv a nagy tudomá­nyos baklövésektől, de a túlzott ellenál­lás a tudomány pangásához, fejlődésének megakadásához vezethet. A felfedezés elis­merésének útjában a legnagyobb akadály a felfedező és ellenzői tudományos koncep­cióinak elvi különbözősége lehet. Bár az ilyen akadályok szükségesek, egyáltalán nem kell feloldhatatlannak lenniük. Na­gyon fontos, hogy az opponensek jóindu­lattal viseltessenek "ellenfelükkel" szem­ben. Az ilyen viszonyulás a "rokonszenv elvének" nevezhető, de vajon elég gyakran alkalmazzák-e? A tudományos felfedezésekkel kap­csolatos ellenállás okai között még egy nagy, és sajnos hatásos, csoport akad, s ez az etikai normák teljes negligálásá­hoz vezet. Gyakran vagyunk tanúi uj esz­mék kétségtelen elhallgatta­tására tett kísérletnek, s ezek néha "sikerre" is vezetnek. S milyen ké­nyelmetlen azután, ha évek multán helyes­ségük kétséget kizáróan bebizonyosodik. Az ilyesfajta ellenállást az irigy­ség, a "saját terület" tulajdonosi félté­se, a korábbi nézetek makacs védelmezése, végül a munkatárs iránti ellenszenv dik­tálja. Elsőnek lenni mindenhol nehéz, a tudományban is. S a hátul jövők milyen gyakran tönkre teszik az elsők által ta­posott ösvényt! Ennek legprimitívebb mód­ja, hogy ugy tesznek, mintha előttük még semmi sem létezett volna a kutatásban. S ha mégis meg kell emlékezniük elődjeikről, negatívan értékelve teszik, sőt a bibliográfiai adatokat egye­nesen meghamisítják. A kritikai megjegyzéseknek udvari­asaknak és tapintatosaknak kell lenniük, a ledorongoló kritika mérhetetlen káro­kat okozhat. A tudósnak önkritikusan kell viszo­nyulnia saját kutatásaihoz, kötelessége nyilvánosan beismerni hibá­it. A mester és tanítvány viszonya örök probléma. Nincs kizárva, hogy a felnőtt tanítvány ellenségesen érez majd tanárá­val szemben, de a századok óta érvényes erkölcsi normák szerint nincs joga fellépni ellene. Az eltávolodás legyen a tanítvány tilta­kozásának legélesebb formája. A tanár ta­nítványához való viszonyának féltékeny­ségtől mentesnek kell lennie; támogatnia kell őt a tudományos munkában is, az élet egyéb területein is. A tudományos tanácsokban a szava­zások még titkosak, a kommunizmusban azonban ilyen már nem lesz. Manapság még gyakran előfordul, hogy bár senki nem lép fel nyiltan a disszertáns ellen, egyesek mégis ellene szavaznak. Gyakran előfordul az is, hogy egyes tudósok szinte automatikusan irják nevüket olyan cikkek alá is, amelyekben személyes részvételük nem volt alapvető, vagy éppenséggel teljesen hiányzott. Gyakran a disszertánsnak még nincs egyetlen "egyszemélyes" cikke sem, min­den cikkén tudományos vezetőjének a neve szerepel első helyen, holott az lábjegy­zetben is közölhette volna, hogy milyen minőségben szerepel. A tudományban gyakran találkozha­tunk nagyképűséggel is: a nagy tudós leereszkedően bánik kisebb kaliberű kollégájával, az elméleti szak­ember lenézi a gyakorlatit. Az egyik ki­elégül a felsőbbrendűség érzésétől, a másik pedig sértve érzi magát. Világos, hogy mindez nem segiti elő alkotó lég­kör kialakítását. — KLASZSZEN,V . I. : Ob étiké v naucsnoj rabote. /А tudományos mun­ka erkölcse./ = Himija i Zsizn* /Moszkva/,1976.7.no. 21-25.p. M.Zs. 77

Next

/
Thumbnails
Contents