Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

A legfontosabb tény nyilvánvalóan az volt, hogy a tulfinanszirozás most lezárult korában egyre ujabb pénzalapok álltak rendelkezésre a rések, hiányosságok és elszalasztott lehetőségek elfedésére. Az ilyen "növekedési gazdaságban" esetleg még jól is működhetett a politikai folyamat. A megnyirbált költségvetések, növekvő szükségletek, erőteljesebben orientált kutatás követelményeinek korában azonban mind nyilvánvalóbbá vált a prioritások meghatározásának szükségessége. Mindaz, ami az orientált kutatásban lezajlik, nyilván nagy hatással lesz a prioritások kérdésére. Ezért uj mechanizmusokra lesz szükség a belső prioritások kidolgozására, valamint olyanókra, amelyek segitségével ezek a prioritások lefordithatók az erőforrás-allokáció nyelvére. Az OECD-országokban számtalan bizottságot hoztak létre, s ezek az elmúlt évtizedben rengeteg módszerrel próbálkoztak a legkecsegtetőbb lehetőségek, a rések, a szükségletek, költségek, munkaerő problémák feltárására a többé-kevésbé hagyományos tudományágakban. Jobb hiján e bizottságok jelentései jó kiindulási alapként szolgálhatnak, noha szinte valamennyit a megelőző prosperitás évtizedében állitották össze. Továbbá a bizottságok óvakodtak attól, hogy részletes javaslatokat tegyenek saját területükre, vagy az egyes tudományterületek közötti alternativa választásokra vonatkozóan. Mégis, a leghasználhatóbb jelentések segitséget nyújtanak, hogy a felölelt területeken prioritásokat állapitsanak meg. Talán érdemes lenne tanulmányozni, milyen ismérvek alapján szerkesztették e jelentéseket. Pl. milyen mértékben kötöttek ki valamely adott választás mellett a szokásos alkudozás és kompromisszum keresés szellemében? Milyen mértékben hoztak kvalitativ döntéseket és értékítéleteket? Másik példa a francia CNRS évi jelentései az egyes tudományágakra vonatkozóan, az ötéves tervek kidolgozása során. Itt is gyakran implicite, néha explicite is, prioritásokat értékelnek és javasolnak. Bármilyen nehezen lehetne is olyan prioritás-rendszert kialakitani, amelyet a tudományos közösség túlnyomó többsége is elfogad, fennmaradna még mindig a kérdés, miként lehetne ezeket a prioritásokat erőforrás szükségletek nyelvére leforditani. Egy dolog arra a döntésre jutni, hogy valamely terület fontosabb egy másiknál, más dolog azonban kijelenteni, hogy ez a terület pl. kilencszer olyan fontos a másiknál, mivel a kutatás e területen kilencszer annyiba kerül. A tisztára belső jellegű tudományos kritériumok mellett belépnek a képletbe az erőforrás szükségletek /munkaerő, pénz, felszerelés/ is. A prioritásokat minden bizonnyal nemigen lehet nagyon pontosan kutatási mátrixokká átalakitani. Tegyük fel, hogy a biológia valamely részterületének prioritását szembe kell állitani a kémia valamely részterületének prioritásával. Igen hozzávetőleges nagyságrendekkel lehet csak dolgozni olyankor, amikor azt kell megállapítani, vajon X terület három-négyszeres valószínűséggel produkál-e majd óriási tudományos eredményeket, mint Y terület. Bármilyen jó is lenne, ha minden részterületet jelzőszámokkal ellátva, mérhetnénk a tudományos értéket, költséget és más tényezőket, anynyi az előre nem látható mozzanat, hogy szinte kizártnak tekinthető egy ilyen rendszer kialakulása a közeljövőben. A legfrissebb tapasztalatokon alapuló tendencia ma az, hogy az erőforrás-szükségleteket leginkább azon összegben fejezik ki, amelyet a személyzet fizetésére, a felszerelés beszerzésére és üzemeltetésére, a már meglevő laboratóriumok bővitésére forditanak. A fő eszközök a projektum javaslatok és szubvenciók. Igen jellemző, hogy a legtöbb országban e projektum szubvenciók egy vagy több kutatás sorozatot támogatnak, méghozzá egyetlen fő-kutatót és annak csoportját. A prioritásokat ezért többnyire az egyes szervek által finanszírozott nagyobb projektumok kibővitése révén állapították meg, s feltehetőleg, némi módosítással, ez a rendszer tovább is fennmarad az orientált kutatás projektumaiban. A nem orientált alapkutatás esetében azonban helyes lenne uj mechanizmusok kialakítására törekedni. Erre vonatkozóan több lehetőség is nyilik. A legésszerűbb az lenne, ha egyéneket finanszíroznának "kistudomány", intézményeket "nagytudomány" esetében. "Kistudományon" rendszerint a kis költséggel járó 166