Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

szakban, amikor azt tartották, hogy az alapkutatás a gazdasági és ipari fejlődés sarkköve, tehát prioritást kell biztositani neki, az egyetlen lehetséges kutatási politika az expanzió volt. Vagyis bárkinek, vagy bármely olyan laboratóriumnak tudományos kapacitását finanszírozták, amely alkalmasnak Ígérkezett kutatásra. Továbbá, elfogadták azt, hogy az alapkutatás szabályozhatatlan és ellenőrizhetetlen, mert a tudományos tevékenység túlságosan kockázatos ahhoz, hogy kívülálló bármiféle formában beavatkozhassék. Az alapkutatás prioritása az egyetemeken tehát azt jelentette, hogy a kutató-tanárok minden javaslatát finanszírozták, másrészt maximálisan növelték a kutatók számát. E politika intézményesített alapja a kutatási tanácsok voltak. A francia CNRS, a német DFG stb. biztosították az anyagi fedezetet, publikációs lehetőséget, műszaki személyzetet. A költségvetések növekvő hányadát fordították posztgraduális programok finanszírozására. Ilyenformán szoros kapcsolatot hoztak létre a kutatás és az oktatás között. A diákok számának növekedése kedvezően hatott a tanári karok felfrissítésére, megfiatalítására is. A kutatók és laboratóriumok tudományos potenciáljának fenntartása az oktatási minisztériumokra hárult: ezek fedezték az oktatási személyzet fizetését, és az egyetemi expanzióhoz szükséges beruházásokat. Az infrastruktúra azonban többnyire meglehetősen korlátozott volt; csak a francia INSERM és CNRS, az angol kutatási szövetségek, a német Max Planck intézetek rendelkeztek önálló anyagi eszközökkel és laboratóriumokkal. Ezeket az egyetemi kutatási apparátus hiányainak betöltésére hivatott intézményeknek tekintették, s legfőbb feladatuk az volt, hogy biztosítsák a nagyarányú tudományos felszereléseket. Ezeknek a független kutatóintézeteknek a vezetői többnyire kiváló tudósok voltak. Az egyetemekkel létrehozott szimbiózisuk eléggé szoros volt ahhoz, hogy az alapkutatási hálózatot periférikusként jellemezhessük. LEKÜZDHETETLEN AKADÁLYOK A hatvanas évek vége óta a tudománypolitika egyik legszembeszökőbb jellemző vonása az iparosodott országok célkitűzéseinek növekvő konvergenciája.Egyrészt fokozatosan háttérbe szorul a katonai- és űrkutatás, másrészt közös problémává válnak a környezetvédelem, a társadalmilag lényeges szolgáltatások és az energiaellátás kérdései. Továbbá, ma már mindenki elfogadja ugyan a technikai haladást, egyszersmind azonban felismerik, hogy az ujitási folyamatot valamiképpen ellenőrizni kell, hogy gátat szabjanak káros mellékhatásainak. Valaha azt képzelték, hogy az ujitási folyamaton teljesen úrrá lett az emberiség; kiderült azonban, hogy a dolog jóval komplexebb, mint gondolták. Az ujabb meg ujabb tapasztalatok fényében a megelőző korszak kutatási posztulátumai egyre-másra halomra dőltek. Így pl. nemrégiben még azt tartották, hogy a tudományos és technikai tevékenységre előirányzott erőforrások uj életet visznek majd valamennyi érintett szektorba. Kitűnt azonban, hogy a legtöbb kormányintézmény alig változtatott hagyományos módszerein, és alig néhány prioritást élvező területen sikerült csak integrálni a legújabb tudományos eredményeket. Az egyetemeket is alapjaiban rázta meg a hagyományos funkciók és az uj funkciók közötti ellentét.Rövid életűnek bizonyult az a hajtóerő is, hogy a vállalatokat meggyőzték, kövessék nyomon a műszaki fejlődést, mert a kormány finanszírozta nagy műszaki programok végrehajtásának lelassulásával gyakran együttjárt az ipar saját kutatási szektorának beszűkülése is. A kutatási célokra fordított országos ráfordítások szakadatlan növelését joggal érte számos bírálat, mert kérdésessé vált magának az ujitási folyamatnak mechanikus értelmezése is. Bizonyos vállalatok sőt országok sikere azt látszott bizonyítani, hogy az ujitási kapacitás nem kizárólag csak az elvégzett kutatás függvénye. Vajon nem volt-e indokolt némileg az a nézet is, hogy a kutatási potenciál növekedése bizonyos fokig a kutatás átlagos minőségének csökkenésével jár. Mi több, ezt a fejlődést elkerülhetetlennek kell-e tekinteni? Inkább az a következtetés tűnik valószínűnek, hogy a tudományos közösségek megnövekedése a kutatási munka megszervezésének uj formáit igényli: hatékonyabb csoportokat kell létrehozni, amelyek integráltan végzik a munkát, s mindent alárendelnek az eredeti célkitűzés valóraváltásának. Az 152