Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

ipar területén márcsak azért is sürgetőnek tünt az erőfeszítések ilyen átszervezése, mert a nemzetközi verseny alapjaiban rázott meg nem egy monopóliumot, és megdöntött sok régi doktrinát. Egészen a hatvanas évek végéig a tudománypolitika számos alakitója meg volt győződve afelől, hogy hazája csakis akkor maradhat versenyképes a nemzetközi kereskedelemben, ha élen jár, vagy legalábbis lépést tart mindenki mással a tudományra alapozott, roppant technika-igényes szektorokban /repülőgépgyártás, elektronika, számitógépek/. De éppen az ezekben a szektorokban mutatkozó nehézségek bizonyos fokig megingatták ezt a nézetet, s felmerült a kérdés, vajon az összefüggés a nagyarányú K+F, néhány ipari élenjáró technológia, az export és a növekedés között valóban annyira nyilvánvaló és tartós-e, mint ahogyan képzelték. Ma már világos, hogy a fenti nézet erősen leegyszerűsített volt, s hogy egyes gazdasági szektorok nem természetüknél fogva "tudományra alapozottak" vagy "erősen technika-igényesek", hanem mindez önkényes döntés kérdése. Az igazság az, hogy sok OECD-országban a kormányok és egyes iparágak gyakran hosszú éveken át alig néhány erősen technika-igényes szektorra összpontosították figyelmüket és erőfeszítéseiket, méghozzá nemcsak presztizs- és katonai okoknál fogva, hanem annak a meggyőződésnek az alapján, hogy ezek a legbiztosabb növekedési és export-lehetőségü ágazatok. Az USA-ban ennek a politikának a birálói azt állitják, túlságosan sok K+F-et szenteltek a hagyományos "technika-igényes" szektoroknak, s elhanyagoltak másokat, amelyek pedig igen nagy növekedési potenciállal rendelkeznek. Mig azonban könnyű bebizonyítani, hogy a K+F egyre költségesebbé és viszonylag kevésbé eredményesebbé válik bizonyos tudományra alapozott iparágakban, sokkal nehezebb bebizonyítani azt, hogy ugyanez a K+F pénz több hasznot hajtana más gazdasági szektorokban, pl. "kevéssé technika-igényes" iparágakban. Másrészt viszont nagyon valószinü, hogy az uj környezeti, biztonsági és egészségügyi korlátozások, a növekvő energiaszükségletek, uj természeti erőforrások és élelmezési válságok számos uj probléma elé állithatják a K+F-et a hagyományos technika-igényes szektorokon kivül is. Éppen ezért újonnan kell meghatározni ezeknek a szektoroknak a helyét az országos tudományos és műszaki erőfeszítések terveiben. Számos megfigyelő ugy vélte, hogy a technikai vezetőszerep sarokköve a katonaiés az űrkutatás. Ez az érvelés egyre inkább tért hóditott, s egyes európai OECD-országok kormányai azzal védték atomfegyverkezésüket, hogy nagy "melléktermék hasznot" várnak tőle, noha kutatásuk e téren többnyire elmaradt az amerikaitól és kevesebb kilátás nyilott arra, hogy valamit felhasználhassanak polgári célokra is. Ma már a "melléktermék" fogalma, amely valaha oly vonzónak tünt, sok kritikus szemében csupán átlátszó ürügy egy költséges és elavult K+F politika fenntartására. E dezilluzionálást érthetővé teszi, ha figyelembe vesszük a politikai légkör megváltozását a polgári szükségletek kielégitése javára, valamint azt, hogy az élenjáró repülés- és űrkutatási technológiák valamint a polgári szükségletek és piacok között mélységes szakadék tátong. Persze nem hagyható számitáson kivül, hogy mig a "melléktermék" rövidtávon nem váltotta be a reményeket, távlatilag váratlanul és szervezetlenül még nagy meglepetéseket tartogathat. Időközben az amerikai repülőgépgyártó vállalatokon belül bizonyos roppant bonyolult és sok nehézséggel járó átcsoportosítás megy végbe az űrkutatásról a polgári szükségletekre, mert a honvédelmi kiadásokat a kormány erősen megnyirbálta. Ennek egyik nehézsége az, hogy sok átirányított mérnök képtelen a szétforgácsolt polgári piac komplexebb fogalmaiban gondolkodni és ehhez alkalmazni K+F munkáját. Mindez egyetlen következtetésre vezet: a hatvanas évek "mágikus számának" keresése, vagyis a K+F-re költött összeg százalékarányának kimutatása a bruttó nemzeti termékben, sokat veszitett lendületéből és relevanciájából. Nem is olyan régen még az OECD-országok kormányai éberen figyelték, miként alakul ez a százalékarány a többi országhoz viszonyitva. Ma már világos, hogy nem az abszolút ráfordítások, nem a százalékarányok a döntőek, hanem azok a célkitűzések, amelyekre az emberi és anyagi erőforrásokat forditják. Egyes kis OECD-országok /Svájc, Svédország, Hollandia/ tudomá153