Tudományszervezési Tájékoztató, 1963
1. szám - Szemle
javaslat, amely nem találkozik a kutatók széles köreinek egyetértésével, eleve kudarcra van itélve. A kutatók közt általában elterjedt az a felfogás, hogy kétellyel nézik, vajon előnyös-e a kutatás és a társadalom számára, ha a tudományos körökön kívülálló erők interveniálnak a tudomány világában. Véleményük szerint a kutatókra és csakis rájuk kellene'bizni saját szektoruk tudományos tevékenységének tervezését. Ez az álláspont még elfogadható lenne egy olyan társadalomban, amelyben a kutatás nem róna a társadalomra igen súlyos anyagi és sz,ellemi teriieket. Ám a jelenlegi helyzetben a kutatók nem kívánhatják a társadalomtól, hogy milliárdokat és jól felszerelt munkacsoportokat bocsásson rendelkezésükre, aztán ne törődjék tovább azzal, hogy ezeket az eszközöket mire használják fel. Ez vonatkozik mindenekelőtt az alkalmazott alap- és alkalmazott kutatásokra, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a termeléssel. Ám jelentkezik az a veszély is, hogy a tudósokat helytelen kutatási irányokba terelhetik. Az ilyenfajta erőszakos tevékenység zűrzavart és pangást okozna a tudomány világában, csökkentené produktivitását. Nehéz dolog a kutatás szabadságának összeegyeztetése a társadalmi követelményekkel, főként Olaszországban, ahol a szerző szerint az individualizmus rendkívül általános a tudomány és kultura területén. Tapasztalatai szerint igen nehéz a kutatáson belül tevékeny együttműködéseket létrehozni és megszilárdítani. E tendencia káros következményeként túlságosan ritkán folytatnak le olyan kutatásokat, amelyeket egyetértésben vállal több egyetemi intézet. Gyakori az a jelenség is, hogy az egyes intézeteken belül sincs lojális és termékeny kollaboráció. Az olasz tudományos életben nehezen lehet elérni, hogy a mások munkásságának kritikája felelős és bátor ítéletalkotássá fejlődjék. A tudományos bizottságok, amelyek a kutatási pénzalapok felhasználásáról döntenek, tartózkodnak a finanszírozásra előterjesztett kutatások: tudományos véleményezésétől, igyekeznek mindenkinek eleget tenni, vagy ami még rosszabb, a hatalmasok kívánságait teszik magukévá. Szinte sohasem készülnek beszámoló mérlegek a megvalósított, befejezett kutatásokról. Hozzá kell ehhez tenni, hogy nehéz alkalmas tudósokat találni, akik komolyan rászánják magukat ilyenfajta kutatásigazgatási feladatokra. Ellenben valahányszor elemzik az egyetem és az ipar vagy általánosabban a kutatás és társadalom közti kapcsolatokat, szigorúan bírálják azokat, akik tudományos kutató tevékenység mellett tudományon kivüli, társadalmilag hasznos tevékenységet is folytatnak. Ez a bírálat akkor jogos, ha az ilyenfajta tevékenység csak egyéni anyagi érdekeket szolgál és sem a iudománynak, sem a társadalomnak nincs haszna belőle. Ez a vélekedés gyakran nehézzé tesz minden együttműködést és közeledést a tudomány világa és a társadalom más szektorai közt, ez utóbbiak gyakran vallják kárát a tudósok elkülönülésének. Sok fiatal tudós, aki az egyetemekről ipari területre került át, kénytelen számolni kollégái kifejezett sajnálkozásával. Ugy érzik ezért, hogy egy olyan tevékenységre deklasszálódtak, amely eredeti környezetük véleménye szerint mélyen a kutató tevékenység tudományos színvonala alatt áll. A tudósok, foként az alapkutatásban, gyakran ugy tekintik a társadalmat, mint amely köteles finanszírozni kutatásaikat anélkül, hogy cserébe bármit is kérne tőlük. Ennek az elkülönülésnek nincs helye a modern társadalomban, amely sok hasznos segítséget kaphat a tudósoktól. Másrészről maga a kutatás kiván meg olyan szervezői, irányitói és tervezői tapasztalatokat, amelyek a tudósokból ma még hiányzanak. A referátum hangsúlyozza, hogy minden, a tudomány fejlesztésére irányuló törekvést közel kell hozni a közvéleményhez.Ellenkező esetben rendkívüli mértékben megnehezül az állami vezetés feladata a kutatás t fejlesztésében.