Tudományszervezési Tájékoztató, 1963

1. szám - Szemle

A KOORDINÁLÁS SZÜKSÉGESSÉGE ÉS LEHETŐSÉGE Az állam a kutatásra ma már olyan tekintélyes összegeket szán, hogy szétosztásuk és felhasználásuk egységes tervezést és ellenőrzést kiván meg.Ez az igény annál nagyobb, minél jobban fejlesztik a tudományok szektorát. A koordinálást általánosabb és kevésbé szakosított szinten csak egy elsősorban politikai jellegű szerv végezheti, amely meghatározza a ráfordítások nagybani szétosztását a különböző tipusu kutatások között, azon összeg keretében, amelyet a parlament az állami költségvetésben a kutatásra szánt. Ez nem jelenti azt, hogy a parlamentnek a különböző tárcák költségvetéséből kiemelt külön kutatási költségvetést kell megtárgyalnia. Azonban az szükséges, hogy minden tárca költségvetése világosan elkülönítse rovataiban a kutatásra szánt tételeket. Ezeknek a költségvetési címeknek meg kell felelniök a kutatás általános természetének és céljainak, tükrözniök kell a különböző tipusu költségek megoszlását (személyzet, létesítmények stb. ). Csakis igy lehet kimutatni a kutatás termelékenységét és társadalmi hasznosságát. Másrészt ugy véli, hogy az alapkutatás vonatkozásában ennek a politikai szervnek mást nem kell rögzítenie, mint annak az összegnek a nagyságát, amit az e tipusu kutatásokra szántak. Az alapkutatások vonatkozásában ugyanis a politikai hatalom valóban nincs abban a helyzetben, hogy koordinálja és ellenőrizze a kutatási költségeket és ráfordításokat. Csak a tudósok ismerhetik fel az útirányt, amely a természet jobb megismerése felé vezet. A politikai hatalom csak azt állapithatja meg, milyen mértékben áldozhat a társadalom erre a tevékenységre. Tudósokból álló szakmaközi bizottságokat kellene létrehozni, amelyek eldonttenék, hogyan méretezzék az alapkutatási törekvéseket a különböző téma-területeken. Maguknak a tudósoknak kell eldönteniök, hogy mennyit kell szánni a matematikára, biológiára, fizikára stb. A tudósokat a politikai hatalomnak kellene kijelölnie erre az önigazgatásra az alapkutatás körében, fenntartva a közbelépés jogát súlyos lemaradások esetében. Az alkalmazott alapkutatás és az alkalmazott kutatás területén viszont szükséges a politikai hatalom megalapozott és részletes közbelépése. Ezekben a szektorokban a politikusok, minta társadalom képviselői, képesek arra, hogy legalább a kutatások főirányait meghatározzák. A szerző véleménye szerint a politikai hatalom eddig csak kivételesen vette tudomásul felelősségét az olasz tudomány adott szektorainak fejlesztését illetően. A nukleáris energia területe volt az, amelynek fontosságát az ország gazdasági élete és jövője szempontjából felismerték és az ehhez kapcsolódó kutatást modern méretekben és felfogásban megteremtették. A szerző véleménye szerint a társadalomnak és a tudománynak ez a szükséges integrációja már létrejött, és helyeslő visszhangra is talált a tudósok széles köreiben. Kifejti a továbbiakban, hogy a szerv, mely legalkalmasabb ennek az integrációnak továbbfejlesztésére, egy olyan bizottság lehetne, amelyet az államtanács elnöke és a kutatótevékenységben érdekelt minisztériumok állítanának össze. Ennek a tárcaközi bizottságnak a főtitkára lenne az egyetlen nem politikus, aki itt a tudományos életet képviselné. E bizottság vizsgálná meg a kutatási költségekre tett javaslatokat, amelyeket az államigazgatás különböző ágai terjesztenek elő és meghallgatva a szakértők véleményét, meghatározná a költségek szétosztását a három alapvető kutatási szektor között. Az alkalmazott kutatás és az alkalmazott alapkutatás számára a bizottság meg is állapithatná a kutatás fő irányait, vagy legalábbis néhányat ezek közül. A kutatási költségek részletes szétosztását a továbbiakban tudós-csoportoknak kellene végezniök, akiket egy koordinációs intézmény tömörít maga köré. A jelenleg működő intézmények közül, szervezetét és jellegét tekintve, erre a feladatra a legalkalmasabb a CNR, amely az olasz kutatási tevékenység koordinálásában és tervezésében a politikai hatalom tanácsadó szerve lehetne. 37