Terjék József: Kőrösi Csoma-dokumentumok az Akadémiai Könyvtár gyűjteményeiben. Budapest, 1976.

Előszó

6 sitani. Nem elégedett meg egyszerű anyagközléssel, amint azt helyében szinte mindenki tette volna. Összefoglal, értékel, véleményt mond dolgokról és emberekről, közben egy percre sem feledkezik meg anyagáról, az adatok szerteágazó szálairól; nyomon követi és beszélteti őket. És az adatok beszélnek, olykor világosabban és szebben, mint a helyettük kínálkozó stereotip fogalmazás. Nem mondja el, hogy a nagy tudós haláláról az egykorú nemzetközi sajtó mély részvéttel emlékezett meg; helyette kommentár nélkül közli a kérdéses újságok cimét és a nekrológ pontos adatait. Nem kell ezt betüről-betüre elolvasni, csak szemmel áttekinteni, s az olvasó megtud, megérez valamit, amit olyan lehelet-finoman megfogalmazni talán nem is lehetne. Nagyobb fába vágta a fejszéjét, amikor Csorna tibeti könyveinek a részletes katalógusát is közli. A tibeti nyelv rejtelmeiben járatlan olvasó számára bizony nem könnyű ebben a labirintusban eligazodni, de érzésem szerint Térjék itt is elég támogatást nyújt ahhoz, hogy az érdeklődő soha el ne veszítse lába alól a talajt. A beavatott számára ez a katalógus érdekes, izgalmas olvasmány, s bizonyára akad majd olyan olvasó is, aki itt kap rá a tibeti nyelv izére. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a műnek az a fejezete, amely Duka Tivadarról szól. Ugy érzem, eddig még nem írták meg ilyen tárgyilagosan, ugyanakkor ekkora melegséggel Duka szerepét Csorna érdemeinek elismertetésében, emlékének ápolásában. Az utókor hálája és elismerése csendül ki Térjék olykor megható gyengédséggel megirt soraiból. Hitelesnek, minden korábbinál életszerűbbnek tűnik Térjék leírásában Maian alakja is. Térjék gondosan végigkíséri Csornát tibetista pályáján kezdetétől fogva a végéig, minden figyelmet érdemlő szakaszán megáll, gondosan elidőzik, s a végzett munkát megfontoltan elemzi. Mint mondottam, szerzőnk Csornát elkiséri tibetista pályafutásának egészen a végéig. Ez a vég mint arra Térjék nyomatékosan rámutat - korántsem esik egybe Csorna halálával. Csorna jóval előbb befejezi tibetista tevékenységét: elajándékozza tibeti könyveit, egyet sem tart meg belőlük, hiszen nem lesz rájuk többé szüksége. Hiba volna ebből arra következtetni, hogy Csorna beleunt volna abba a tevékenységbe, amely neki sikert és nemzetközi elismerést szerzett.