Rejtő István: Mikszáthiáda. Cikkek, tanulmányok (A MTAK közleményei 29. Budapest, 1992)
Politika — közélet — újságírás
286 „M-th K—n úrnak Budapest. Becses küldeménye II. füzet szedésének befejezése után érkezvén: csak a IH-ik füzetben fog felhasználtatni." (1880. dec. 1.64. l.)« 37 A Szúnyogból elefánt c. írás jellegzetes mikszáthi árnykép: apró mozaikokból állítja össze Istóczy arcélét és röpiratának főbb vonásait. »Mikor először híre járt — írja —, hogy az antiszemitikus folyóirat megjelenik, megvalljuk, bizonyos kíváncsi érdekeltséggel tekinthettünk eléje. Mert mint minden osztályt, mint minden szektát, úgy a zsidókat is bizony lehet ostorozni. Hittük, hogy itt olyan művel lesz dolgunk, mely a zsidók hibáit, kinövéseit fogja élesen megtámadni. S mit tapasztaltunk a „12 Röpirat"-ban? Azt, hogy egy dühtől űzött vadállat gyanánt szarvaival nekimegy a vaskapunak, aminek természetes következménye az, hogy nem a kapu horpad be, hanem a vadállat feje. Annyi bambaságot, annyi ügyefogyottságot bizony nem vártunk. Polémiájában nincsen él, érvelésében nincsen alap, támadásában nincs erő, irályában nincs szellem, okoskodásában nincs józanság, s abban, amit ír, nem eszme, nem meggyőződés, hanem tehetetlen düh, fanatikus, vad gyűlölet." 3 8 Mikszáth névvel jelzett írása, az Egy keresztény ember észrevételei a magyar zsidókról nagyobb lélegzetű cikk, polemikus éle mellett anekdotikus történetekkel, helyzet és jellemfestő eszközökkel szól olvasóihoz. A polemikus él érzékeltetésére az alábbiakat idézzük: »Istóczy úr röpirataiban, amint az tudvalevő dolog, a zsidókkal küzd és a szintaxissal meg a grammatikával. Ő nem akar sem többet, sem kevesebbet, mint a zsidókat a föld színéről elpusztítani. A szikra, mely lelkében e szent tüzet felgyújtotta, nem valami prométheuszi eredetű, hanem szalonnapirításkor pattant el a nyárs végiről, s esze taplóját lobogásba hozta. És Istóczy tetszik önmagának ebben a szerepben. Azt hiszi, hogy ő nagy ember, mert emlegetik, azt hiszi, vezére egy nagy horderejű mozgalomnak, mert szidják. Pedig amikor emlegetik és szidják, mindig mosolyognak is hozzá. S ez a mosoly vagy gúnymosoly, vagy szánó mosoly. Mint mondjunk hát ennek a szegény nevetséges embernek a hóbortjairól? Polemizáljunk ellenük? Nem! Mire vinne ez? Akit Istóczy irkafirkái meggyőznek, az nem lehet az argumentumok embere, akit pedig hidegen hagynak, annak ízetlen dolog lenne, reájuk reflektálva, még egyszer feltálalni azokat. A „vanitatum vanitas" kosara az, amibe ő belehajigálja eszmehulladékait. Azok között kotorászni legalábbis kellemetlen. Ha kénytelenek is leszünk a „12 Röpirat" egy-két állítását „Ellenröpirataink"-ban szellőztetni, az csak azért történik, hogy az antiszemita mozgalom indokolatlansága Magyarországon minél eklatánsabban bebizonyuljon«. 3 9 37. Zsoldos: I. h. 185.1. 38. Uo. 180-187.1. 39. Uo. 191.1.
