Rejtő István: Mikszáthiáda. Cikkek, tanulmányok (A MTAK közleményei 29. Budapest, 1992)

Élmény és olvasmányélmény

217 egyenes vonalon Budapesttől Bontóvárig nem igen lakhattak befolyásos emberek, még pedig a régi magyar vasutak a kastélyokat keresték és meg is találták." Tépelődő gondolatai nyomán - az első változatban - egy hosszabb fejtegetést illesztett a regény tizenhatodik fejezete elé. Gondolatsora a falusi dínomdánomok jellemzéséből indul ki; gúnyos hangon ír a vidéki urak asztalára kerülő primőr ételekről. „Az úr azért úr — írja csípősen —, hogy türelmetlen legyen és jól essék neki oligarchiá módra előre kicsikarni egyet-mást a természettől, amit az csak később adna meg neki..." De amint ez a későbbiekből kitűnik, a bevezető képsor csak előkészítője a kitérő igazi mondanivalójának, a középnemesi vezetés csődje miatt érzett, a szélső ellentétekig eljutó elkeseredése kirobbantásának. E gondolatsorát — bár kissé hosszadalmas, a teljes összefüggés bemutatása kedvéért — egészében idézzük: „De az mindegy - azért ők mégis így csinálják és így fogják csinálni ezentúl is, nem csak azokban a dolgokban, amelyeket ők esznek meg, mint még éretleneket, hanem azokban a fontosabbakban is, amelyek őket eszik meg, mint még éretleneket. íme, maga az ország is — az urak játéka lévén — majd mindig idő előtt kóstol bele a korszellem csemegéibe. Fölszabadítják a földet, behozzák a parlamentarizmust, mielőtt az állam kiépült volna, a zsidó emancipációt, mielőtt a nép megokosodott volna, megnyitják a kereskedelmi élet új zsilipjeit, elfogadván azt összes modern követelményeivel s mindezekkel azt mondanák kúriáiknak, kastélyaiknak: »Menjetek, keressetek magatoknak más gazdát!« Ami újat, meglepőt látnak más nemzetek asztalán, mohón nyúlnak utána, hogy a magukéra rakják, mert úgy illik a lovagok utódaihoz, összehordanak prücskötbogarat, nem mérlegelve, érett-e a dolog vagy érettek-e ők hozzá; így lesz aztán, hogy az utolsó század eszmei forradalmainak nagy eredményeit, melyektől más népek erőt és üdülést merítettek, ideplántálva idő előtt, többé-kevésbé csak elgyengülést és csömört okoznak. Antheus bizonyára erőt nyert a földtől a maga idején, de ha csecsemő korában paskolják vala a földhöz, meglehet, agyrázkódást szenvedett volna. Ám a magyarok saját példájukon sem tanulnak, ha úri renden valók; behoznak azok ezentúl is mindent, csak primőr legyen, behozzák ezek még a saját koporsójukat, az általános titkos választási rendet is, hogy aztán megrészegedve a saját nagylelkűségüktől, beledőljenek és meghaljanak..." A szélsőségekben csapongó gondolatsor sok igaztalan megállapítást tartalmaz, csattogó ostorának hegye hol a népet éri, hol a dzsentri hátán csattan. Hiszen közismert tény, hogy Mikszáth élete végéig az 1848-as forradalom legnagyobb és legmaradandóbb vívmányának a jobbágyfelszabadítást tartotta, amelyet még a szabadságharc bukása után sem lehetett „visszacsinálni", az is tény, hogy híve volt a vallási emancipációnak, a tiszaeszlári pörről küldött tudósításai beszéltek a legékesebben arról, hogy nagyon jól tudta és több ízben ki is fejtette, hogy nem a „nép"