Rejtő István: Mikszáthiáda. Cikkek, tanulmányok (A MTAK közleményei 29. Budapest, 1992)
Élmény és olvasmányélmény
193 Magam is valami ilyes híradás nyomán siettem fölvágni a Közlönyt s megkeresni benne a jeles kis bírálatot, amit hogy egyik újságnál se olvastak el a rovatvezető urak, arra már akkor is föl mertem volna tenni a fél fejemet. A másik az, hogy a Mikszáth könyvéről, mikor megjelent, majdnem három napig beszéltek az újságok. (Bizonyára olyanok is írtak róla ismertetést, akik legalább az egyik kötetét elolvasták.) Most, hogy szóba került a plágium-vád, beszélnek róla egy álló hét óta. Én bizony nem hordok hegyre követ, folyóba vizet, hanem egy momentumot mégis ki kell emelnem a heccből. Az is fölkerült a tere-ferében, hogy politikai bosszú vezette Mikszáth támadóit. Bolond beszéd ez, — engedelmet kérek. Ugyan kinek jutna eszébe Mikszáthban a politikus? Még akkor hamarább keresnénk Nagy György képviselő úrban az írót... Más volt az, ami a Kiss Imrékben felkeltette a vérszomjas tigrist. „Ezért a munkáért Mikszáth a kiadótól 20 ezer korona honoráriumot kapott! „— jajdul föl a kis úr a cikke végén. (Övé a fölkiáltójel is.) Ez az, amit szó nélkül nem lehet megállni egy tudósnak, ha még olyan kicsi is. Mit, egy skriblifex, aki még az akadémiai helyesírással sincs egészen tisztában, (mintha az Akadémia tisztában volna!) el mer fogadni egyetlen munkáért akkora summát, amekkorát ezer filológiai közlönybeli cikkért sem adnak? Mit, hát az is munka, amit egy szép író végez? Hát egyáltalán tudja azt egy belletrista, mi az a szellemi munka? Odaül az íróasztalhoz, megissza a feketéjét, rágyújt, maga elé tesz egy nyaláb kutyanyelvet s mire a szivar tövig égett, akkorra keresett húsz forintot, ötven forintot, száz forintot, aszerint, hogy kinek milyen bolond a kiadója. Hát nem fölháborító az, hogy valaki pénzért hazudik s abbul él, ami bolondságokat csak úgy kitalál? ó, micsoda más egy kis magyar túdósnak a munkája, aki, ne mondjunk sokat, programértekezést akar írni! Bejár tíz könyvtárat, keresztülolvas negyven könyvet, elkoptat három ollót, elfogyaszt négy üveg gummiarabikumot s félesztendei fáradságáért kap nyolc forint 14 krajcárt (deciméterenként 50 krajcárjával). Hát igazság ez? S még akkor mindig ki van téve annak a balesetnek, hogy saját szaklapja, az Egyetemes Filológiai Közlöny, ráderíti a plágiumot. Mert jó lélekkel mondhatom, hogy ennek a lapnak minden számában legalább négy tudós mutatja ki egymásról a plágiumot. Most már egymás közt kell folytatni a mulatságot, mert a magyar szépírók közt számot se tesz már, akire rá nem sütötték a lopást. Az ifjú professzornemzedék néhány talentumos tagja életfeladatának választotta hitelesen kimutatni, hogy legnagyobb költőink mit, hogyan loptak össze. Működésük pompás sikerrel járt: Zrínyi Miklós a Zrínyiászt valami Karnarutics nevű horváth
