F. Csanak Dóra: Egy debreceni kereskedő Nyugat-Európában. Csanak József úti levelei 1862-ből (A MTAK közleményei 19. Budapest, 1987)

A debreceni "arany ember"

59 vagy Robespierre neve sem. Az eredeti levelekből bizonyára nem hiányzott az otthonmaradt asszony körül zsibongó nyolc gyermek említése, (akik, tudjuk, tulipánhagymát, virágmagvakat is kaptak ajándékba hazatért apjuktól) ezt azonban — érthető módon — kihagyta a szerző, amikor sajtó alá adta feljegyzéseit. Az úti levelekben elsősorban az ötlik a szemünkbe, hogy bennük írójuk, a felvilágosodás- és reformkori utazók utódaként elsősorban a hazai állapotokat veti össze a látottakkal, s élményeit főként abból a szempontból regisztrálja, mit, hogyan lehetne belőlük az otthoni állapotok megváltoztatására, javítására forditani. "A londoni ködön át csak hazánk szomorú képét látom" — írja, más alkalommal pedig: "Nem az foglalja el itt az embert leghathatósabban, ami itt van, hanem hozzá hasonlítva, amink nincs, és amink van is, hogy milyen." Szemléletes képpel érzékelteti a különbséget: a rotterdami kikötő árbocai "a tenger Hortobágy" gémeskútjait juttatják az eszébe, de mit jelképez az egyik és mit a másik! Összeveti a hazai állaptokkal a látott politikai és társadalmi intézményeket, az érintkezés demokratikusabb formáit, a katonaságot, a közösségi élet színhelyei: a vendéglők, fogadók, közkertek, parkok színvonalát és megbecsültségét; a művelődési intézmények, múzeumok állapotát, a művészek helyét a társadalomban; a múlt értékeinek megbecsülését, akár művészi értékű alkotások, akár csak a tisztes elődök életének színterét jelentik. Anglia sok tekintetben túlságosan is más, mint Magyarország, szinte jól esik az elmaradottabb franciaországi állapotokat látni s arra gondolni, hogy "Magyarország is lehet még olyan, mint Franciaország". A megoldást otthon az intenzívebb, szervezettebb munkában látja, mert attól tart, ha nem csökken Magyarország elmaradottsága a fejlett országokhoz képest, kialakuló kapcsolataink révén is csak az ő napszámosaikká válunk. De nemcsak a praktikumhoz van érzéke: "Párizsban több a szépség és több a művészet, mint Londonban, ellenben Londonban nagyobb kereskedés és iparban; — ha kérded, hogy nekem melyik tetszik jobban? azt felelem, hogy mindenik." S a Londonból magával hozott, fekvő nőalakot ábrázoló, finom pasztelszínű Wedgewood-óra arról tanúskodott, hogy jó szemmel, biztos ízléssel választotta ki az otthonába szánt tárgyakat is. De bármennyi szépet és jót látott, s bármennyire bosszankodott útitársai felületes és véleménye szerint kényelmességből eredő megállapítása miatt, hogy nem szeretnének Londonban élni, s nem ilyennek képzelték el Angliát, maga is sok olyat észrevett, ami nem tetszett neki: elsősorban az angolok önző külpolitikája, ellenfeleik iránti kegyetlensége, India kiszipolyozása volt az, ami ellenérzést váltott ki belőle. A kötéltáncosok és gyermek-akrobaták láttán helyteleníti az értelmetlen teljesítményeket, noha belátja, hogy "ily roppant népesség mindent felvesz. " Az apróbb becsapásokat, számára idegenszerű szokásokat tréfásan foglalja össze: "nem bánom, hogy kint vagyok az országból, hol a húst véresen eszik", ugyanakkor, bár sok mindent nem sikerül megszeretnie, mégis felvetődik benne a kérdés: "vájjon nem az övéik jobbak a mi szokásainknál?" Az 1848 eszméihez való hűség jele az az eset, amikor még egyszer vissza-