F. Csanak Dóra: Egy debreceni kereskedő Nyugat-Európában. Csanak József úti levelei 1862-ből (A MTAK közleményei 19. Budapest, 1987)
Úti levelek
13 Köln, 1862. aug. 11. Tegnapelőtti levelemnek a postára feladása után használtam az estét, hogy lássam sűrű légszesz lángfényébenf 27] is a wiesbadeni fördő díszes bazarokkal szegélyezett főterén mindig zajló szökőkutak és az egyes virágágyak pompáját, a rózsatelepeket, melyekkel oly igen szépen ki van az idekerülő, többnyire szerencsevadász fördővendégek útja egyengetve; délelőtt pedig felszedtük a sátorfát, és bérkocsin — Debrecenből eljövetelem óta először egyeben, mint vasúton, haladtunk Bibrichbe, egy úgynevezett faluba, hol a rajnai gőzösöknek állomása van,[28] De minő úton! Most láttam életemben először ilyen utat, amelyre igazán el lehessen móndani, hogy csinált út. Valóságos építmény vízlevezető csövekkel, tiszta és szép, szélei kirakvák, mint a hidaknál szokás, de nálunk nem mindenik, mert ott ugyan még most is nem egy olyanra bukkanunk, amelyen csak ez nem töri nyakát, akit a jó isten oltalmaz. Beszállottunk a gőzhajóba. Alig mernék már a Rajna vidékéről írni, miután még eddig mindent csak dicsértem, ha nem tudnám, hogy tudod, milyen válogatós vagyok. Különben is én a Rajna vidékét Mainztől Kölnig dicsérve, csak azt teszem, amit az egész világ tesz. — Mint van mindkét part beültetve, holott e partokat különféle szépségekkel már maga a természet is megáldotta, mint adják a partrészek tulajdonosai és lakói a sok százados és új építészeti remekeket, romokat és kéjlakokat kézről kézre, mintha az emberek itt csak azért élnének, hogy az utast gyönyörködtessék, — mint váltogatják egymást erdők és ligetek, kertek és bokrozatok, s az emberi kéz és a természet ezerféle alkotványai, — azt látnia kell annak, aki róla fogalmat akar szerezni. Volt ugyan kezemben a rajnavidékek egy rajzsorozata, de ennek csak akkor tudtam hasznát venni, midőn egy utazó asszonyság tétovázásaimat látva megszólított és a tájékoztatásban segített. [28/a] A déltől estig tartott utazás alatt többször szóba ereszkedtem a derék asszonysággal. A többi közt egyszer ezt mondtam neki: Asszonyom! az ember csak akkor tudja a németeket igazán becsülni, ha közéjük jő, s müveikkel és szíveik jóságával megismerkedik. — "Hogyan?" — kérdezé — "hát önök nem szeretik a németet?" — "Mi — felelém — sok némettel jövünk honn érintkezésbe, de azok nem az igaziak." — Később megjegyzém, hogy kisfia a minékhez hasonló magyar kalapot visel. — "Hát magyar kalap az, melyet önök viselnek?" — kérdezte. — "Igenis, mégpedig kanászkalap," felelém a megmagyaráztam neki a kanász szó értelmét. — "Én azt gondoltam" — viszonzá az asszonyság, — "hogy a fiamé garibaldi-kalap." — A hajón, de azóta is tapasztaltam, hogy magyar kalapjainkat külföldön garibaldi-kalapoknak tartják. Nem tudom: ki hibája? Tegnap estére értünk ide s minthogy még volt egy kis idő a lefekvésig, rövid sétára határoztuk magunkat. A Rajna partjára igyekeztünk, arrafelé, honnan a társaskocsi minket a vendéglőbe hozott, azonban egyszer csak azon
