Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből (A MTAK közleményei 17. Budapest, 1987)

Bevezető

25 majd akkor, amikor a Bajza-Dessewffy összecsapás nyomán végleg szembekerült az árulónak, kétszínűnek tartott Toldyval és a kíméletlennek minősített Bajzával. Korábban Stettner teremtette meg a kapcsolatot Vörösmarty és Kazinczy között, s nem rajta múlott, hogy a helyzet elmérgesedése idején ő is csalódást okozott a széphalmi mesternek. Toldynál higgadtabb, Bajzánál türelmesebb egyénisége nem csupán a szerkesztői munkával kínlódó Vörösmarty, de az egész magyar irodalom számára nagy nyereséget jelentett, míg Pesten élt. Nem volt ugyan Kölcseyhez mérhető eszmeteremtő géniusz, de páratlan olvasottsága és nyitottsága képessé tette az új eszmék befogadására és közvetítésére. Ha a körülmények nem kényszerítik a pápai állás elfogadására, irodalmunk alighanem többet nyer vele egy szorgalmas munkásnál. Hosszabb távon talán eljátszhatta volna azt a kiegyenlítő szerepet, amit Kazinczy hiába remélt tőle, elősegíthette volna az irodalomkritika egészségesebb — azaz nem csupán Bajza és Toldy véleményéhez igazodó — fejlődését. Éppen az elszántságnak és magabiztosságnak az a hiánya, a más nézetek iránti nagyobb rugalmasság segíthette volna ebben, ami végül arra késztette, hogy irodalmi terveit a pápai "biztos" állásért feladja. Stettner György elsők között ismerte föl a kézirat irodalomtörténeti forrásértékét, elsők között gyűjtötte az írók levelezését is. Pápa, Nov. 6d. 1843 keltezésű levelében arról biztosította Toldyt, hogy hamarosan előkeresi gyűjteményéből Csokonai Vitéz Mihály "pajkos levelét" Sándor Dánielhez, lemásolja és elküldi. Lemásolja, mivel az értékes eredetit nem hajlandó kezéből kiadni. ígéretét néhány nap múlva teljesítette (s ezt a Csokonai-levelet csak ebből a másolatból ismerjük), s azt is vállalta, hogy somogyi kapcsolatai révén utánanézet ottani Csokonai-dokumentumoknak is. 1844-ben küldött is újabban fölkutatott Csokonai-levelet, ez a másolata azonban elveszett. 1848/49 Stettner — azaz immár Zádor — György fölött sem múlott el nyomtalanul. A régi barát, Deák Ferenc hívására Pesten vállalt állást, amit a bukás után elvesztett persze. Sorsának kedvező fordulata meglehetősen homályos, nem tudjuk, mi késztette rá — valószínűleg a megélhetés! —, hogy Bach-korszakban állást vállaljon. Mindenestre hamarosan Bécsbe került magas beosztásba. A hatvanas években a legfelső bíróság, a hétszemélyes tábla bírája volt, s ezzel szokás magyarázni, hogy a nála lévő Vörösmarty kéziratokat és leveleket nem adta át a költő életrajzán dolgozó Gyulai Pálnak sem. Ezzel kapcsolatos álláspontja a beavatottak előtt ismert lehetett, hiszen 1859-ben Kazinczy Gábor hasonló kérését is megtagadta, s a következőket írta Bécs, Nov. 23d. 1859 keltezésű levelében Toldynak: "... viszonyaim, miket te nem értesz, vagy érteni nem akarsz, nem engedik meg Kazinczy Ferenczceli levelezésem közzé tételét..." Ám a következőkből kiderült, hogy tiltása nem politikai, hanem erkölcsi okokból fakadt. Ez az általában nem idézett rész ugyanis így hangzik: "A közölöttem levelet visszakaptam. Te abban is bántást keressz, hogy azokat nem egyenesen hozzád küldtem, hanem, mégpedig harmadik kéz által, Vörösmartynéhoz! Ámde ha higgadtan tekinted a dolgot, azt kellene következtetned, miszerint én nem csak hinni, de tudni, s szükség esetén bizonyíthatni is kívántam, hogy azon levelek Vörösmartyné beleegyezésével mentek sajtó alá. . ." Tisztelnünk kellene ezt az álláspontot, ha Vörösmartynéval vagy más élő személlyel kapcsolatos levelekről volna szó. De nem így van. A kéziratok forrásérté-