Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből (A MTAK közleményei 17. Budapest, 1987)

Bevezető

21 pozta meg. Fenyő István véleménye szerint (

Magyarság és emberi egyetemesség. Budapest, 1979) e cikkében Stettner nagy nyomatékkal állt ki a romantika új irányzata mellett, "sőt azon belül a valóságábrázolás igényével, a tipizálás meghatározásával, a vígjáték műfaj « demokráciái poézis » -nek népszerűsítésével már a realizmus kialakulását munkálja... Számára például a romantikus költészet a középút költészete: középen áll Hellasz nyugalmas eposza és észak sötét, zord regéi közt. A nagy költészet ismérve pedig az, ha az erő, a fenség és a gyengédség egyszerűséggel, lágysággal és idealitással társul." Stettner e sokoldalú felkészültségről tanúskodó írásában — a Horvát Endrével foglalkozó bevezetőben — a múltat idéző epikus művek elégiái, "keservesen édes" hangvételére tett megjegyzése jó szemű kritikusra vall. Nagyobb jelentőségű azonban a hosszabb második rész, ami a dramaturgiai irodalmunk kezdeteiről könyvet író, Vörösmarty drámaelméleti munkásságát a legrészletesebben földolgozó Solt Andor figyelmét is elkerülte, noha Kisfaludy Károly ürügyén kifejtett értekezése a drámáról nyilván hatással volt Vörösmartyra is. Valószínű, hogy Stettner ekkor már ismerte Kölcsey Körner-tanulmányát, s az talán ösztönzően hatott gondolataira; ugyanígy feltételezhető azonban némi viszonthatása az általa nagyra becsült esztéta további drámaelméleti munkásságára. Stettner irodalomtörténeti érdeklődésére jellemzően a magyar drámatörténetet ismertető részt Bornemisza Péter Magyar Elektr

ájával kezdi és Kisfaludy Károly műveivel zárja. A jelen egyik fő gondját abban látja, hogy a* "külföld legkülönnemübb termékei, jók és rosszak: Aischülos és Kotzebue, Shakespeare és Schickaneder sat. a' legzavartabb társaságban hozattak által." E Vörösmartyék útját tisztító gondolat után — August Wilhelm von Schlegel nyomán, de kitűnő összefoglalásban — a tragédia és komédia különbségeinek az elemzése következik világirodalmi példákon. Filozófiára épített esztétikájában ismételten fölveti a művek és valóság viszonyát. Kiemeli a képmásolati valóság (portretmássige Wahrheit)", a "charakterek és cselekmény" hitelének a fontosságát. Híven a festő és költő lehetőségeinek különbözését taglaló — korábban idézett — gondolataihoz — ismét a magasabbrendű "másolás" (ma azt mondanók: tükrözés) mellett foglal állást. A társadalmi mondanivalónak a vígjátékban játszott nagyobb szerepét így indokolja: "A' Tragödia legmagasabb komolysága utoljára mindig a* véletlenre megyen ki, ' s tárgya tulajdonképpen a véges kül-lételnek (auseres Daseyn), 's a' végtelen bei-idomnak (innere Anlage) harcok. A vígjáték megszelídített komolysága ellenében, a' tapasztalás körén belül állapodik meg. A' sors helyébe a* történet lépik, mert az éppen tapasztalati megfogata annak, mi hatalmunkban nem áll." Gondolatmenete úgy követi a német teoretikusét, hogy egyszerre nyit távlatot a romantikus törekvéseknek és a valóságábrázolás igényének. A magyar romantika leginkább Vörösmarty költészetében megvalósuló kettőséget készíti ezzel is elő — főleg azáltal, hogy az idegen fogantatású gondolatokat szervesen ágyazza a magyar irodalom világába. így válik lehetővé, hogy elsők között hirdesse Kölcsey kiemelkedő jelentőségét mondván: "Legteljesebb készületű 's legjózanabb ihletésű müphilosophusunk, csak nem egyedül méltó, hogy ezen nagy jelentőségű czímmel tiszteltessék, egyszersmind elsőrendű költőink egyikök..." Ennek aláhúzására nyilvánosan kifejti zseni-elméletét: a "legnagyobb geniek többnyire aesthesisi alapos teória híjjával vannak, mint Shakespeare; és a' legjobb ihletésű Kritikusok