Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből (A MTAK közleményei 17. Budapest, 1987)
Bevezető
16 — levelein kívül — fentebb idézett szonettje, amelyben megjelenik a Zalán futása "bodrogi lányának" motívuma. ("Utóbb a Bodrog mellé vándoroltam"/Hol egy Költő Bölcs felfogá lakába / A vándor-Lyányt, s Árpád nyelvén tanítja, / S ez őt, Sophieját halhatallanitja.") 1823. szeptember 9-i levelében számolt be Fábiánnak arról, hogy "Augusztus 29dikén volt szerencsém Berzsenyi Dániel rokonommal itten Dukában egy társaságban össze jönni." Örvendező híradását október 1-én érdekes beszámolóval egészíti ki arról, hogy a "tegnapi egész napot Berzsenyi Dániel társaságában töltöttem..." Az idősebb rokon és a nagy költő iránti tisztelet hangjába azonban már beszivárog valami azokból a gondolatokból, amelyeket Kölcsey nevezetes Berzsenyi-kritikája ültethetett el. Irodalomkritikai készültségéből fakadó iróniával ismerteti beszélgetésüket, amelyben Berzsenyi arra intette, hogy — idézzük — : "ne a Gothoktol vegyek leczkét, hanem a' görögöktől, azoknál van a' való egyszerű Fenség; megvallotta, hogy azon kifejezéseket, mellyeket Kölcsey dagályosoknak nevez Schillertől és Matthinsontól vette. Nem szereti ő ha a' Poéta okoskodik, a* versben csak a' szívnek és képzeletnek kell uralkodniok nem az észnek... Engem nagyon intett, hogy Drámában írjak azon az úton legtöbbet is lehet használni a* Honnak, a' Drámákban való szegénységünk lévén a' nemzeti Játékszín fel nem emelkedhetésének oka, 's legtöbb becsület 's hasznot is lehet várni." A megélhetés lehetőségét kereső ifjúnak szóló utóbbi tanács azért érdemel figyelmet, mert hasonló reményekkel élt az ifjú Vörösmarty, aki helyzetének megváltozását a Salamon , majd A bujdosó k sikerétől várta. Itt azonban fontosabb számunkra a képzeletnek a költészetbeli szerepét kiemelő utalás. Stettner már 1820-ban arra szólította föl barátját: "írjál romantice", s ezzel október 12-i levelében elsők között fogalmazta meg a romantika igényét. Ennek szellemében vitatta Fábián Gáborhoz írott Duka Sept. 21d 1821 keltezésű levelében Rumy Károly Györgynek a festészet és költészet hasonlóságát hirdető elméletét: "A' festő tartománya inkább a látható természet — írja — 's legfőbb érdeme és fénye ennek hív másolásában áll, a* Költőé inkább elvont, a' láthatatlan, felségesebb! A' Festő, ha jó festő csak másoló a' Költő pedig teremtő, — az a' maga Prototyponjait állítja szemeink eleibe ez önteremtett Ideáljait zengi jobbára, — a' Festő csak ollyakat fest, akár természet után, akár phantasiájából a* mellyeket ha a' magok valóságában vagy élve láthatnánk még jobban fognának bennünket gyönyörködtetni és bájolni, — a' Költő pedig a' szebb lelkesedés órájában ollyakat lát * s ollyakat állít előnkbe mellyek az avatatlan szem előtt örök homályban rejteznek..." Nincs igaza tehát Stettner szerint Rumynak, aki a költőt és festőt "egy kalap alá vonta". A látható ábrázolásában a festőé az elsőbbség, de a lélek rajzában és az indulatok festésében a költőé. (A zenében pedig — teszi hozzá — a hangulatoké, ahogy ezt Haydn "Esztendőszakaszai" azaz Évszakok című oratóriuma igazolja.) íme tehát Stettner már 1821-ben megfogalmazott egy olyan igényt — magánlevelében —, amit majd a "szem nem látott, fül nem hallott" kifejezésére törekvő barátja, Vörösmarty Mihály igyekszik megvalósítani az évtized második felében. Érdekes utalást találunk a romantikus ízlés térhódítására a fenti levélhez mellékelt — Fábián Gáborhoz szóló — versében. Ebben a "Ganges partjain" dalolva járó Hafiz-fordítót ünnepli, s kifejezi várakozását: "zengvén dalod, magad, 's istenülő / Hafizod halhatatlanítod". Azon kívül, hogy milyen jól ismerte Stettner a per-
