Rolla Margit: Kaffka Margit. 2. Út a révig (A MTAK közleményei 12. Budapest, 1983)
Út a révig
Petyhüdt szüzességét a Bún töri szét És meghal. Ám diadalmas, csodás Megújulástól lesz vemhes a világ. A rossz eszméje néha magasztosabb Mint szárnyatlan igék, zsibbadt szokás És kőtáblára edzett tiztörvénye Azoknak, kik az ár ellen nem úsznak. Legigazibb lényem, mond, sejted-e? Láttad a lelkem két nagy madarát? Mond, — hihetsz valamiben, — ami nincs? A dolgok mélyén, kezdetek előtt, Élő sejtek plazmáiban, vajúdó Gondolatok ködében, fátyolos Jövendőn, ismeretlen multakon Halálra sebzett állatok szemén Könyvekben a sorok közt, szóban a Téboly határán, — mérgezett agyak Sejtésén meglobbanva él, — avagy Csak lenni készü l még az én erőm, Melyben hiszek. Az megfejt téged, engem, És teljessé tesz mindent, ami csonka. Ma symbolum csak. Symbolum a világ, Az vagy te, s én. Nézz hátra, itt az oltár. Áldozni fogunk. Vond szét a lepelt! A kép mögötte öröktől rejtve van. Ez az ősmithosz, a világtitok. Kéz még nem érinté, — első leszel, Hétszeres átok szörnyűsége őrzi, — De rosszabb nem jöhet ránk, mint a lét! Kilobbanunk, — és minden elsimul, S összhang jön tán a felkavart világba. Mely addig világ csak, amig vagyunk. Mért késel?" Ám én visszatántorodtam Eszelősen hörögve; "Félek, félek!" Akkor sötét lett, — akkor minden eltűnt, Lidérces álom volt csak, úgy lehet. — Megkérlelém komor gazdám, a Rendet És járok azóta a száraz úton. Nem is igaz tán, hogy sokezer éve A nagy varázsló vőlegényem nékem, Hogy egyszer a csodabarlangba jártam És cserbehagytam gyáván hívemet, Én felemás, — tétova, — gyönge szellem.
