Szántó György Tibor: Az akadémiai könyv- és folyóiratkiadás története (A MTAK közleményei 11. Budapest, 1983)

I. Közművelődés és könyvkiadás a régi Akadémián

vet. A pályázati forma ekkoriban Európa-szerte alkalmazott tudományszervezési módszer volt, és ennek utolsó momentuma, a pályadíjat nyert mű közreadása részét képezte a kiadói tevékenységnek. Ez a rendszer azonban kezdetleges volt, nálunk már az 1830-as években kiütköztek fogyatékosságai is. A zömmel dilettáns munkák, a tudós bírálók nagy szellemi és időbeli lekötöttsége, legtöbbször silány produkciókért, az alapítványtevők viszonylag szabad témaválasztási joga és az ebből eredő érdektelen vagy irreleváns témák kiírása, az egy témára beérkező munkák számának rapszodikus hullámzása a teljes érdektelenség és a dömping szélsőségei között; mindez az ilyesfajta tudományszervezésnek és nyomában a tudományos kiadói munkának megengedhetetlenül nagyfokú esetlegességet, spontaneitást kölcsönzött. [23] Beöthy Zsolt, a Karácsonyi-jutalom drámai művekre kiírt pályázatának előadójaként még 1878-ban is arra panaszkodott, hogy a pályázók, akik között "vásott iskolásfiúkat is sejt", az akadémiai versenyekre, mint valami szerencsejátékra indulnak" és "keserű próbára teszik a bírálók türelmét. [... ] A pályaművek száma évről évre nagyobb, mennyiségükkel a versenyek eredménye éppen nem emelkedik arányosan". [24] 1859től már nem kellett a jutalmat mindenképpen odaítélni esetleg a legkevésbé gyenge mű szerzőjének, mivel ekkortól az "abszolút becs határoz". Ennek kimondása a kiadói gondokon azonban nem sokat segíthetett, mert így — olykor évekig is — sem a díjat, sem a díjazott munkát nem adták ki. A pályázati rendszer korrekciója nem járhatott eredménnyel: jellegénél fogva nem lehetett garanciákat találni arra, hogy csak érdemesek pályázzanak. Előnyei: időről-időre felbukkanó értékes alkotások, a rátermettség bizonyításának demokratikus fóruma, mindezek a megszüntetése ellen szóltak. De a kiadvány politika' a legkisebb mértékben sem építhetett e megbízhatatlan alapra, más módszerek után kellett nézni. A gondolat: tudományos, de népszerű kéziköiyyek íratásának és terjesztésének, mint akadémiai feladatoknak szorgalmazása, csaknem egyidős magával az Akadémiával. A legelső pályázati felhívásokat (1831) követően az 1836. augusztusi kisgyűlésen egy előzetesen kiküldött bizottság: Balogh Pál, gr. Dessewffy Aurél, Perger János, Schedel Ferenc (Toldy), Schedius Lajos javaslata alapján határozatot hozott: "Tekintetbe vévén azon nagy hiányt, melyet literatúránk a külön tudományok jelen állapotja szerint, célirányos módszerrel s helyes nyelvbeli előadással írt tudományos kézikönyvekben szenved, fordítsa a társaság a lehető legnagyob

b pénzbeli erejét tudományos kézikönyvek íratására és kiadására, szánjon évenkint 200 darab aranyat jutalomképpen e tárgyra, mely summát a kitűzendő tárgyak nagysága s nehézségéhez képest osszon szét négy nagyobb-kisebb részre; készítsék el az osztályok azon kézikönyvek sorjegyzékét, melyek előleges szükséget látszanak képezni, a jegyzékben foglalt tudományok kidolgozását ossza fel a naggyűlés bizonyos évekre, hogy esztendőnként három ilyen kézikönyv jutalmaztathassák". [25] Ugyanekkor merült fel, angol minta nyomán, a füzetes olcsó kiadványok sorozatformában történő terjesztése is. A javaslat még eklektikus: a pályázati elv esetlegessége és a tudatos rendszerezésből eredő stabilitás igénye keveredik benne. Feltétlen pozitívuma, hogy a tudomány terjesztésének és művelésének szerves egységét hangsúlyozza, amint ezt az Alapszabály is teszi, és amelyek között a gyakorlat mégis mindvégig hierarchiát teremtett. A tudománypolitika és a kiadványpolitika konkrét feladatai fogalmazódtak meg a javaslat részletezésekor: "Bírjunk csak jól elrendelt, céljokhoz képest teljes, mindenekfelett pedig a tudomány jelen állásához mért kézikönyvet minden tudományról, s nemcsak