Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

91 séggel. Roussóról beszélt, — a lázadás daczos magasztalásával, — merész lelkesedéssel épen azért mert az elkínzott Krisztus szomorú képe a feje fölött függött a zárdai intézetben falán. És magasztalta az istentagadó geniet, — és beszélt lelkesen róla, s Emilről, — a kedves, igaz fiúról a ki mezítláb futkosott a mezőn, szedte a sok virágot és nem látott poros iskolapadokat. Hogy eltévedt volna egyszer barangolván az erdőt és bolyongva a parti csalitban hiába kereste Montmorencyt, a bársonyos domb oldalában a kicsi várost, az édest, a napsugarast. És a könyvekből nem tanult emberséges, igaz tudomány vezette igaz útra, mert hogy tudta azt, amit nem tud ma tán a földrajzi társaság titkára, — a fák mohos oldalán tájékozódva, nem szepegve, bátran, nyugodtan, eszesen kereste azt, — míg előtte volt im a halom túlsó felén a dombalji fehér kicsi helység, a fehér házak, a tornyok, a napsugarak és — Zsófia — Milyen más lelkesedés volt rabkor, — nem olyan objektív bizony, — elképzeltem akkor és láttam tul a szentképes falon, — hogy cstangol a két gyerek mezítláb az iratos mezőn, — virág a lány hajában, — frissen tépett virág a fiu kezében, — ugy ballagnak, — egymás kezét fogják és süt a nap. Valami hihetetlen, bolond, csudás dolog történt velem, — valamit sietve szét kellett akkor dörzsölni a szemem tájékán, — szent Isten! —én voltam az, a kit egy kicsi gyerekmese síróra fakasztott? És a lányok, a mint résztvevő szeretettel, gyöngéden, kiméletes, kedves kiállhatatlansággal emlegették az esetet, és Montmorencyből keltezték rAekem szóló leveleiket. Még most is néha. Jessuskám! most mindjárt elérzékenyülök! Mi lenne, ha ezt megtudná itt valaki? ! Hogy én, én, — a komoly, a hideg, a törekvő, — a kire a társnők közül a geniális lusták haragos gúnnyal, a szorgalmas gyengék pártfogást-kérő tisztelettel néznek, — a kit bizonyára senkisem szeret olyan igaz, viális, pajtásérzéssel mint a másik iskolában, — igen én, a kinek a felsőbb osztályúak csúfondáros kíváncsisággal mutatkoznak be, hogy hallják a szavát a kinek a hírét hallották, — (és néha igaz rokonszenvvel búcsúznak el) — a ki már a karácsonyi szünidő alatt is meg van bízva egy szörnyű jegyzet, unalmas fiziologiai tanulmány elkészítésével, — igen, hogy ez a szorgalmas csudabogár, ez az automata-nyelvbúvár, — hogy íme estenden megsirat egy nagyon bolondos, nagyon gyerekes álomlátást, — egy virágos leányt meg egy fiút, a hogy kézenfogva mennek a másuji mezőn és megettük Monmorency, a kicsi f házak, fehérházak és napsugár. De nem ezt akartam Neked irni, Hanem azt, hogy Montmorency gazdag gyárváros lett azóta, sok füsttel, — sokezer kéménnyel, — tudós egyetemekkel. Nézdd meg egy térképen, Páristól délkeletre, az Auverny felől,— igen ilyen lett Montmorency, mire én rátaláltam, — de mindegy — így is jő. Hiszen mi mindent lehet eszményül fogadni, — tücsköt -bogarat királynak tud kikiáltani az ember a gondolkozásmódja fölött. Ez még a legszebbek, legjobbak egyje, — hasznos, jó, — veszélytelen, békés, vigaszos, hűsitő, — segítni is lehet általa másnak. A tudás, — igen ő, — az uj eszmény, uj forma, — uj Montmorency, — de megtaláltam és nyűg' dt vagyok. — Végeztem.