Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)
A fiatal Kaffka Margit
78 levetkőztessem a tényeket. Az ideálismus czafrangjaiból kibontani az igazság vigyorgó, gúnyos karikatúráit, kaczagni egy keserűt, nagyot, — amig egyszercsak megered bennünk a jóság forrása, sirni, megkönyebbülni, inádkozni egyet, — és elülről kezdeni a komédiát, - no hisz es as élet. Im hazajöttek a lányok. Eg veled! Legközelebb. Margit. Másnap. Magam se' tudom, mit irjak most, — de nehéz a szivem és irnom kell, Újra este és a lányok alusznak. Három fehér ágyon redős piros takarók alatt nyugodtan liheg- piheg az elcsitult szivek álma En fenn, — és valami ismeretlen lás gyötör, — fáradt és ideges vagyok, — a tollam meg szerte jár, — zabolátlan tévedez a papíron, — és hagyom. Lusta vagyok szétszedni, rendszabályozni és glédába állítni a gondolataim; Ok rohannak, én meg nem akarom fogva tartani az öntudat látó-mezején, hogy a képüket egy sugárral papirra dobjam. Neked unalmas és érthetetlen az Írásom, — de hisz nem gondolhatok a mulattatásodra most. De mi történt hát? Ostobaság! Másnak, — de nekem esemény, — mert minden szerelmes ember egyforma az unalomig. Csak annyi, — hogy ma este az egyik collega, a kis Teréz, — valamit sejtve, jóhiszemű képpel, rejtett malicziával mondott el egy hosszú mesét az O viselt dolgairól, — egy titkos viszonyáról, — a mit az a leány a hősnő maga mondott el szemérmetlen dicsekvéssel. Hallgattam őt a félhomályban, kibámulva a tavaszi alkonyatba, avval a békés mosolylyal, amivel idegen novellahősök cselekedeteit hallgatni szoktuk. No igen! Nem mondhatnám, szorongó szívvel, kétségbeesve hallgattam. Még magam se' voltam tisztába az érzéseimmel, de az agyam kábult, a lelkem üres lett és szorongó alkonyi sejtésképen meglepett az éjszaka, — az én végtelen, óriás nagy nyomorúságom. Tehát; Ez a leány, — csak kevéssel volt nálam csinosabb, temperamentumosabb épen nem és külsőkép hasonló hozzám. Idősebb nálam, és előbb szeretett, — különben fiatal, húszesztendős, melegszívű, jó kis leány lehetett. Hisz nem haragszom rá! Ezt a leányt tehát szerette. Ezt csókolta, ölelte, ennek beszélt a szemével. És még bűnös sem volt es a teremtés, hogy megvethetném. Ez a szegény, szerelmes kis bogár az O kegyelméből most erényesen, büszkén jár-kél a világon, — és talán épen olyan boldogtalan, mint én. De mennyivel gazdagabb, — mennyivel gazdagabb! Az ő lelkének nyomát, lényének egy sugarát hordja magával büszkén, nemesen. Nem, nem szabad irigyelnem és gyerekes önhittség súgja csak, hogy én jobban megbecsülném ezt a kincset, Én a ki egyetlen, egyetlen heves kézszorításának, kéthárom elsiklott szavának az emlékén élődöm hosszú esztendőkön át, egész életemben. Pedig talán az a tekintet, az a melegség is másnak, a mult kísértetének szólott.
