Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

dolkodóbaejtett, — vagy tán csak ingerelt a dolog, — s három nap múlva tanulmányútra mentünk valamennyin, — engem az igazgató felesége gardírozott. Szatmáron egy régi kis Erzsébetbeli társnőmmel találkoztunk az utczán, a ki ott kapott állást. Bankos Józsika! Jártunk — keltünk, beszéltünk ezer szubtilis bolondságot, — a fiú mellettünk hallgatott esetlenül, bámészkodva a beszédünkön, — s akkor mindjárt láttam az arczán, a későbbi megjegyzésein, hogy mérhetlen távolság van és lesz mindig a lelkünk közt, és ezt azonnal meg is mondtam neki. Nagyon rosz volt nézni szegényt akkor, — általában, — hidd el, most látom, hogy engem nem szeretett még eddig soha senki, ez az első, — de az utolsó, a ki el akar venni. — Szóval akkor, — szánalom, vagy fáradtság volt-é? — ráhagytam, hogy majd az idő meghoz mindent, — ő vár örömmel, csak egy kis biztatást. — De ahogy tovább mentünk, (egy csudaszép máramarosi falucskában egy perezre megint szűz máriának néztem egy öreg asszonyt, — a plébános édesanyját. A plébánoson kívül másik fia is van). Nos hát Mármaros-Szigetre értünk. Akkor este volt, — aznap valami kénsavgyárban jártunk Bocskón, az fárasztó unalmas és rosszszagu dolog, a kátrányszag is bántott, — ne nevess, — fizikailag rosszul voltam és ilyenkor százszor sensitivebb az ember fizikailag és amúgy is. — Jártunk öszsze-vissza a kis városban, a többiek el-elmaradoztak, — valami zsidóünnep volt. A csokoládészinű, szomorú kis imaház a bolond,szakállas oroszlánjaival a hogy levált az égről a kontúrjaiban, és megette a sok hegy, és benn ének csendült a mijent Kiss Józsi ismerhetett és piros lámpafény. Szóval az idegen szomorú kis zsidófészekben elfogott az a finom, ködpárás valami, a mit "hangulatnak" hívtunk, emlékszel, régen, — de olyan rég ideje, hogy nem találkoztam vele. — És akkor éreztem, hogy milyen végtelen messziségben állunk egymástól ezzel a jó fiúval és ha őt el is borítja most valami emberi káprázat, — a lelkünk sohasem fog találkozni. El is felejtettem mondani, hogy az ő világa a muzsika, — gyönyörűen hegedül, — igazán, — idegyűlt össze nála mind, a mi külömb van az emberben. — Már az uton éreztem ezt, de csak este mondtam meg végképen visszavonhatatlanul. — A Koronán húzta a fülembe egy szépszemű, csúnya czigányprimás az én nótáimat, a régieket, — és szemben ült velem a rahói papié fia. De ez is csak káprázat. Mellettem ült a kis tanaram, — és akkor megmondtam. Tudod Hedda, — azt hiszem, a sors keresztülhúzta minden érdemem és leróttnak tekinti minden tartozását a multakért, — mert igazán nagy keserűséget szereztem egy embernek, a ki nem tehet róla. De aztán hazajöttünk, mindenen átesik az ember. A fiú még elment Csanády nagyanyámhoz és mesélt neki, — (bejelentette a jövetét s elmentem hazulról), mert ennyi makacs alázat már elbizakodottságnak is beillik) de a nagyanyám csak beszél, — igazában nekem ad igazat és az Ízlése olyan, mint az enyim. Végre, — még igy becsöletesebb a dolog, mint skartba' tartani egy félesztendeig, s akkor. A t. cz. közvélemény egy része (nagyobb része) azonban nem így gondolkodik, hanem kaczérnak mond és "pesti"-nek, — a ki elszerette a huga