Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

szeretni, — de olyankor is világosan érzem, hogy ez a dolog a múlté, agyonbeszélt, agyonrontott, tönkretett és a czinizmussal megölt história részemről

, — és még akkor se' támadna fel soha, — ha esetleg neki egy idétlen futószeszélye visszahozná Pesttől búcsúzóban. — De erre mód sincs fiam! Anna az ünnepen akart a tudtomon kivül egy "véletlen" együttlétet seancirozni, de ezer szerencse, — valamelyik Pécsy vagy Jármy gyerek útján rájöttem a csínyre, és szép csendesen rábeszéltem Annát, hogy utazzék le szépen az urához. Neki is jobb. Én pedig elbúcsúztam saépen minden ismerőstől és képesítőig csak állásügyben vizitelek meg audientiázom, — aztán, májusban már len

t leszek, — én Károlyban, a másik meg Erdélyországban kapott állást. Én igyekszem Dunántulra (nem ezért

, ne nevess!) — hanem, mert ott ujakat szerveztek. Most jön a Ví

z! Agglegény ember, a ki sohasem fog házasodni, nehezen mozdul, de én nagyon kaczérkodtam a nyáron vele és egész joggal lehetett kíváncsi, hogy hát mit akarok? — Deczembertől komoly stylusgyakorlatok folytak, főleg az ő részéről, — aztán egyszer meglátogatott, és rájöttünk hogy "Semmi!" és hogy "Hát igazsága van!" — Ez a párbeszédeink veleje, — Tudod, — a régi nóta! Nem szeretem! De azért tudom, hogy nagyon derék, talpig uri ember, — alapos karakte

r és — bárcsak elvenné a húgomat! — Ví

z -ne k különben azért hivtam, mert csudamódon hat rá a nagy folyóvizek rithmusa. Ilyenkor egész átalakul, kilép abból a tétovázó lomha önmagából, és olyan lesz mint a víz, "selyemfényes, babonás "víz, — vagy "örvénylő", zivataros". — Nem mindennapi ember különben sem, egy nagy bolond ősgermán, és amellett passiv módon őrült nagy poéta. Szégyenlem, de egy kicsit a verseimbe szeretett bele (ha igaz) — és mert megakart menteni attól a szenvedélyes hangtól, forró levegőtől, a mi akkoriban körülvett. Azt mondta, az izgalom a boldogtalanság. Néha leczkéztetett: "Ilyennek nem szeretem látni!" — Alapjában tán mégis a kelleténél többet tartott felőlem, és, — végeredményében? Hát az volt ő nekem, a mi én lehettem a másiknak. Egy elmúlt, visszafojtott nagy érzés elementáris kitörése, — valahogy, valakire, akárkire. Nem épen "akárkire" — de olyanra, aki azelőt

t eszembe se tünt volna. Hisz egy évig voltam Miskolczon, és akkor is már ismertem. — Látod ilyen dolgokra az ember elkeseredett pazarsággal dobál sok olyan apró kedvességet, a miről az igazi érzése idején csak álmodik, vagy csak nehezen, félve könyörgésre adja. No, és a Föld

, kérded? — Az nincs, talán el is marad örökre. Nem vágyom rá, de ha egy jóravaló ember igazá

n tudna szeretni, hozzámennék gondolkodás nélkül és megbecsülném nagyon, — mert érzem, hogy mégis csak arra teremtőztem, hogy gyerekeket neveljek és csak kevés, csak egynéhány magamé-embernek éljek. — Eddig a theoria! De néha őrült furcsa hangulataim vannak, amikor azt érzem, hogy ez még mind nem volt igaz

i, hogy újra kell kezdenem, hogy ez semm

i volt ahhoz a tömérdek szerelemhez képest, a mire képes volnék. Nem házasság, — (az nem életkérdés most már) de nagy végtelen szerelem. — Van egy képzelt alakom, szikár, kemény, nyers katonaember, —