Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

Előszó

8 Micsoda nagy út volt ez a XVIII. század elejétől idáig! Újfalvy Krisztinától — aki még az utcára sem mert kimenni, nehogy írói voltáért inzultus érje — Kaffka Margitig. Pedig még vele is megtörtént, hogy mikor első versei megjelentek, édesanyja, összeszedve a legjobbakat, elküldte Kaffka Margit apai nagyanyja testvérének, Lauka Gusztávnak [7], mondana róla véleményt. Lauka ezt írta vissza: "Nem rosszak a lányod versei, húgom, sőt szépek és egészen jók. Dehát minek írni egy nőnek? Az olyan jó gazdasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő lesz!" így a Petőfi barátja. Minden könyve, kis és nagy regénye az asszony külső és belső küzdelmét bogozza. S egyúttal megvilágítja Kaffka Margit életét is, mely minden munkájának egyetlen tárgya volt. De amikor önmagát írta, akkor az egész asszonyi nem jogaiért harcolt. Benne nem lehet az írót külön választani emberi életétől, mert számára az írás eszköz volt a sajátmaga tapogatózó, nagyot akaró, élénk és merész, nyugtalan lényének megértéséhez. És a saját nyugtalan életét csak úgy tudta önmaga előtt is elfogadhatóvá tenni, ha írói eszközökkel kimagyarázta. Ha elavult néhány írása, azért van, mert mint aprólékos naplót terítette elénk s szavai annyira az aznaphoz kapcsolódók, hogy valahogy együtt is múlnak azokkal. Sohasem írt mást, mint önmagát s ezért legobjektívebb írása is tele van különös lírai feszültséggel. De ez a líra nem a megértő szeretettől át fűtött, hanem a józan megértő értelemtől lehíítött líra. S bár a világnak csak érzelmi része érdekelte, ezt önmaga előtt is titkolni igyekezett. Németh László[8] írta róla: "Szegény Kaffka, hogy iparkodott túlfejlődni." A prózának is van ritmusa. Ahogy a gondolatot az első betűtől az utolsóig mondatba zárja a pont, vagy a felkiáltójel. És ez a ritmus olyan sajátságos Kaffkánál, hogy a néma betűsorban is azonnal ráismerünk a hangra. Nem tömör és szabatos, klasszikus nyelv ez, hanem áradva törő és le nem higgadt. Néhol két, három mondat szakad egybe izgatott áramlással. Mintha nem volna ideje lélegzetet venni. Érezzük belül a rohanó lihegését. Azt a belső, fullasztó kényszert, ami mindent el akar mondatni vele s azt a védekező és önmagát visszatartó igyekezetet, amely rendet akar teremteni és a nyugalmat erőszakolja. Azt a nyugalmat, amely csak élete végén tud benne boldog, termékeny békévé válni, egyébként mindig csak elképzelés, legtöbbször hideg passzivitás marad. Pedig hogy ostromolja az életet! Mennyire akar mindent tudni róla, hogy óhajtja a végső bizonyságot! "Én szegény" c. verse mondja el legjobban: "Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre. Nézzen! És ösztökéltem a lelkem, hogy serkenjen, kaput nyisson! Buzgón azalatt az ujjaimon számoltam titkon, Hányféle a szín, illat, íz — és hánnyal vagyok már készen? Oh, — most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán. De nem lelem."