Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

Előszó

9 És keseregve jajdul fel: ..."Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?" Hányszor kérdezte ezt el zilált napjai során! Magánosságának mennyi belső küzdelme volt és mennyi nehéz harca az élettel! De akárhogy fordult, állotta mindig emberül. Bár alapjában nem volt bátor ember, de merész, egyenes és emberséges volt. "Női gentleman"— mondták róla barátai. Olyan ritka tulajdonságok, amelyekért külön fejet kell előtte hajtanunk. Ady Endre, aki később baráti köréhez tartozott, jó néhány versét dedikálta neki, írván hozzá hosszú "Adys" ajánlásokat a "nagyon nagy iróasszonynak". "Vágyni hogy szeretnék" verse elé például ezt: "Kaffka Margitnak küldöm a nagy írónak, félelmetes barátnak, de derék embernek." Es Kaffka Margit, az író, aki mindvégig megtartotta polgárias színeit, egyforma örömmel látta magát Ady soraiban nagy írónak és derék embernek. Hiszen verseiben is boldogan ismétli: "És emberek a javából mondják bízni lehet baráti kezemben!" Ez a kéz nem kékeres, hosszú ujjú, karcsú kéz volt, hanem kerek, párnás női kéz, olyan, mint a reneszánsz asszonyaié. — Egyébként nem volt szép nő. Egyetlen rávonatkozó írásban olvastam csak az ellenkezőjét. Nem tökéletes, befejezett, amihez nincs hozzátenni való. Hanem olyan, amiben minden lehetőség meg van ahhoz, hogy szépet teremthessen belőle a férfi fantáziája. És ez férfiszempontból néha a körülhatárolt szépségnél is fontosabb. Nyugtalan, lelkes szürkéskék szeme és állandóan idegesen remegő vékony szája volt legjellegzetesebb rajta. Cigányos, fekete haja mindig borzas volt egy kicsit.— Nem tudott öltözködni. Láttam egyszer kislány koromban a Halászbástyán. Földet seprő hosszú fekete szoknya, jobbról, balról kicsúszó, rikító zöld selyemblúz volt rajta és rettenetes kalap. Édesanyám figyelmeztetett rá és én nagyon sajnáltam volna ott az aranyfényű őszben, — ha nem olvastam volna már akkor a verseit. Magas alakú nő volt. "Tanítónői lépésű"—, ahogy Szabó Dezső[9] írta róla. Tele nyugtalansággal, bizonytalansággal, félelemmel és határtalan makacs energiával. Kitartóan, konokul és minden idegét megfeszítve tudott akarni. Riedl[10] mondja valahol, hogy a "dilettáns helyes magyar fordítása: akarnok s nem kontár, mert nem az jellemzi, hogy nem érti a mesterségét,amelyet folytat, hanem az, hogy olyasmit akar, amihez nincs tehetsége." Kaffka Margit paradox lénye — ezzel a konok akarattal és a benne élő állandó bizonytalansággal — a tökéletes dilettáns tipikus példája lehetett volna, — ha nem lett volna igazi tehetség és teremtő művész. Két nagy szemében valami örökké résen álló figyelem, éber vigyázás energiája lobogott. Mintha fogadalmat tett volna valamikor: megállok magam és megmutatom! Egyik regényében így vallja be ezt: "Mindig az élet és önmagunk szintjén állni, s a legtöbb lenni, ami csak lehet." Milyen keserű, nehéz utat kellett bejárnia, míg a Színek és évek visszanéző, elnéző, megértő és megszépítő objektivitásához eljutott! Mennyi küzdelmes nyugtalanság, kenyérgond és mennyi magános óra sötét hallgatása súlyosodik rá addig.