Bibó István: A rákoskeresztúri egykori Podmaniczky-Vigyázó kastély története (A MTAK közleményei 8. Budapest, 1979)
III. A kastély múltja
34 részét (felbecsültetés, stb.) Podmaniczky III. János intézte, aki ekkor már gyakorlott gazda volt (ennek ellenére édesanyja, Radványszky Karolina csak 1832-ben engedte át neki egészen a rájuk eső birtokrészek kezelését [55]. Az osztozásnál nekik jutott a keresztúri kastély is, ahol János báró az 1820-as években lassan berendezkedett, s végül állandó lakhelyét is ide tette át [56]. Életrajzírói szerint 1827-28-ban 5 000 váltó forintot fizetett ki építő mesterembereknek, valószínűleg az összekötő szárny épitéséért [57]. Feltevésünk szerint ekkor a boltozott traktus épülhetett meg, nemcsak az összeg nagyságából Ítélve, hanem az ajtók és ablakok ma is meglévő asztalosmunkái alapján is. A síkmennyezetes traktust, mint említettük, két-három évtizeddel későbbinek tartjuk, de forrás-adat erről nem áll rendelkezésünkre. Meg kell jegyeznünk, hogy a XIX. századi térképek többsége a főés melléképületek különállónak tünteti fel, ami biztosan tévedés, illetve pontatlanság, s egy 1828-as térkép (2.kép) adatainak kontrolltalan átvételével magyarázható. E térképek egy része Buda és Pest környékét, más része pedig az egész országot ábrázolja, érthető hogy fő céljuk nem az egyes házak alaprajzának pontos bemutatása volt [58], Egyetlen olyat ismerünk közülük, mely a század közepén már meglévőként tünteti fel az összekötő szárnyat, éspedig egy katonai gyakorlathoz készült térképet 1852-ből, mely kizárólag Rákoskeresztúrt és közvetlen környékét ábrázolja, s igy a kisebb részletekre vonatkozólag is hitelesebbnek tekinthető [59]. Ebben az időben, a XIX. század első felében készült Rákoskeresztúrról az az 1944-45-ben elpusztult ábrázolás, melynek képe Vargha Zoltán könyvében ránkmaradt [60]. A meglehetősen primitív festményen északnyugati irányból látjuk a kastélyt, pontosabban annak főépületét, mert a többi részt a fák s bokrok takarják. Jól kivehető a főhomlokzat kiemelt rizalitja, oromzata s az egyszeri!, lekontyolt nyeregtető, gerincének két végén egy-egy vázával. Sajnos a részletek összefolynak, részben a reprodukció rossz nyomdatechnikája, részben pedig az eredeti kép elnagyoltsága miatt (3.kép). Az 1838-as árvízkor a keresztúri kastély menekülteknek adott szállást, s maga Podmaniczky János is ide menekítette családját pesti Üllői úti házából [61]. Felesége 1841-ben meghalt, s hamvait a rákoskeresztúri régi temetőben lévő Podmaniczky-kriptába temették; ettől kezdve az életrajz szinte kizárólag Rákoskeresztúrt említi Podmaniczky János lakóhelyeként [62]. Továbbra is gondosan rendben tartotta a kastélyt s a parkot, melyet az ekkori tudósítások is éppoly szépnek írnak le, mint Bujanovszkyék idejében [63]. Nagyobb építkezésről azonban — az említett összekötő szárnyon kívül — nem tudunk, s források híján azt sem tudjuk eldönteni, hogy az istállót, mely formája alapján a XVIII. század végétől az 1840-es évekig bármikor épülhetett, vajon Podmaniczky János vagy még Bujanovszkyék építtették (sajnos, a már említett régi térképek e tekintetben sem látszanak teljesen megbízhatóknak). A jó gazda hírében álló, legendásan takarékos és különc öregúr 1883 febr. 8-án, 97 éves korában halt meg Keresztúron (az anyakönyvben tévesen 101 évesnek van feltüntetve), s testét a családi kriptába temették [64]. Utána leánya, Podmaniczky Zsuzsanna és veje, gróf Vigyázó Sándor lett a birtok és a kastély tulajdonosa, s a házaspár 1885-ben a családi kripta fölé kis kápolnát emeltetett,