Körmendy Kinga: A Knauz-hagyaték kódextöredékei és az esztergomi egyház középkori könyvtárának sorsa (A MTAK közleményei 7. Budapest, 1979)

Az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár története Esztergom török kézre kerüléséig

25 nevelője, a későbbi spalatói érsek ajándékozta az 1196-os székesegyházi tűzvész után a Szt. Adalbert székesegyháznak. Ezt a kódex első lapján olvasható korabeli bejegyzésre alapozta: "Hunc codicem dedit P(ern]h[a] rdus s[an]c[t]o Adalberto". Palkovich, a fentebb emiitett jegyzékében, még nem irja le a kódexet, de a könyvtár 1833-as katalógusában már szerepel, s ezek szerint akkor már Nagyszombatban volt a kódex. Berkovits Ilona a könyvtár kéziratairól készült munkájában ismerteti az összes véleményt a kódex eredetéről, de érvelései és bizonyítékai nem kétséget kizáróak a magyarországi eredetet illetően. Wehli Tünde számára sem Varjú Elemér, sem Berkovits Ilona gondolatmenete nem meggyőző. O a beírást Perugiai Bernát személyének Esztergomban továbbélő emlékeként fogja fel. Szerinte a kódex a délnémet-bajor festészet 1160-as évekkel kezdődő, fejlődést nem képviselő terméke. Az adományozást rögzítő beirás szerinte nem ott és akkor keletkezett amikor a kódex, hanem egészen bizonyosan az esztergomi várban[60]. A donáció tényét rögzítő majuszkula irás a kódex Írásával közel egykorú és rögzíti azt a gyakorlatot, hogy a patrocinium volt a tulajdonos. Tehát Szt. Adalbertnek ajándékozta ama bizonyos Bernát a kódexet. A beirás több, mint valószínű, hogy Esztergomban készült, hiszen evvel rögzítették az ajándékozás tényét. A kódex kötése XIV. sz. -i bőrkötés, első előzéklapja egy XIV. sz. -i oklevél, amely többször emliti az esztergomi káptalant. Ez pedig bizonyíték a kódex XIV. sz. -i esztergomi használatára. Ma már viszont nem tudjuk eldönteni, hogy a kódex 1543-ban Esztergomban volt-e, és onnan egyenesen vagy esetleg évszázados kerülőkkel jutott-e végül Nagyszombatba. A kódexek időrendjét figyelembe véve az un. Pálóczy antifonale (Ms I. 3c. 3d.) következik. Berkovits Ilona igen finoman fogalmazza meg az esetleges esztergomi eredetet. A két kötetes antifonale provenienciájának kérdését hagyjuk nyitva, a későbbiekben még visszatérünk rá! A Sermones S. Bernardini (Ms 1.19.) szintén csak kérdőjelesen esztergomi munka. Ennek fő ellentmondása az a tény, hogy a kézirat a XVIII. sz. -ban Jakosics József (1738-1804) kapisztrán szerzetesnek, a rend budai könyvtára megalapítójának tulajdonában volt [61]. Az un. Missale Posoniense (Ms 1.20.) magyar munka ugyan, de nem az esztergomi egyház számára készült. A kimutatott osztrák hatás alapján valószínűbb Pozsony ill.környékének valamelyik egyháza a tulajdonos, bár az un. pozsonyi missalékkal való szövegösszehasonlitáskor jelentős eltéréseket tapasztaltunk. A diszités azonban kétségtelenül ehhez a körhöz kapcsolja a kódexet. Palkovich bejegyzése szerint a XIX. sz. elején Nagyszombatban volt a káptalan birtokában a missale. A Szálkái kódexről (Ms II. 395.) is volt már szó. Itt legfeljebb, mint őrzési hely jöhet számba Esztergom. A Pentateuchus (Ms 1.25.) Mucsi András szerint magyar munka [62], Az Ms I. 178. jelzetű Passionalénak, amely a szenvedéstörténetet tartalmazza a négy evangélium szerint, magyar tulajdonosai vannak, sőt néhány sor magyar szentírás fordítás is található benne. Az un. Budai Psalterium (Ms 1.30.) XVI. sz. eleji kódex, Berkovits szerint "valószínűleg budai munka"[63], A Commentarius in Librum Psalmorum (Ms 1.212.) szintén csak feltételezetten magyarrá] . A Jordánszky kódex a nagyszombati klarisszáktól Fába Mátyáshoz került, tőle pedig Jordánszky Elek esztergomi kanonokhoz[65]. A Bakócz gradualét (Ms 1.1. és Ms 1.3b.) Oláh Miklós ajándékozta az esztergomi egyháznak 1555-ben, te-