Vitályos László: Ady–Léda–Csinszka. Visszaemlékezések és levelek a költő életrajzához (A MTAK közleményei 4. Budapest, 1977)
Függelék
119 én nehezen felejtek először is s aztán meg ilyenek után nem tudok hinni magának, és mindig egy bizonyos "Guivire"-en (8) vagyok keresve és rettegve a rászedést. Ha valakit meg akarunk tartani magunknak tökéletesen egészen és mindigre ugy nem szabad soha nem szabad fájdalmat okoznunk, soha és semmi körülmények között. Magok nagyon okos emberek ezt máskép tartják, de ez nem igaz. Ez egy ingerlő időleges játék lehet ugyan de mélyebb valódi érzés sohasem. Ez az én szerény véleményem. En [! ] pedig magával semmiféle ilyen játékba nem akarok bebocsájtkozni, és megint azt mondom mint mindig vagy-vagy. Vagy érek Magának annyit hogy (nem mint Maga mondani szokta f öláldozo k mindenkit magának) a többiek számba sem jöhessenek, vagy nem érek, ekkor igyekezzünk távol maradni egymástol. Üres momentumok betöltésére nem vagyok hajlandó még akkor sem ha ezek részemre az egyetlen boldogak ez életben. Nem tudom sikerült e magamat megértetni magával vagy sem. Ha a maga érzései hozzám igazán és becsületesen azok és nemcsak addig amig a a [! ] lev elét megirta , mint a hogy maga irja nekem ugy azt hiszem van reménység hogy megérti az én kusza soraimban leirt érzéseket is, ugy a hogyan azokat értelmezni kell. Nem akarom hinni egy pillanatig sem hogy tényleg és igazán ragaszkodásomat Magához igy-ugy ragaszkodásnak minősiti ugy bennt a lelkében is, még haragjában sem hiszem ezt el, ez nagyon is lehetetlen, ezzel csak bántani igyekezett ugy gondolom, de azért szeretném tudni jól gondolom e ezt? Van még valami a miért már egyszer szólni óhajtanék de ezt utoljára akartam hagyni mivel ugy vélem nincs összefüggésben az előbbeni dolgokkal Maga utóbbi időben ugy hangban mint viselkedésben, úgyszintén a mostani leveleiben is a szavak mögött rejtve olyasvalamit akar megértetni velem mintha maga engem legalább is magához emelne, sőt most midőn az igazán cs [a megkezdett szó félbemaradt]. Péntek [okt. 29.] Szerdán éjjel irt soraimat csak ma folytathatom és fogalmam sincs hogy abban az utolso mondatban mit akartam még mondani. Itt csak röviden akarom még megjegyezni hogy igazán egy csöppet nem hat meg engem hogy Ady Endre a nagy költő azt állitja hogy engem szeret ehez [! 1 a mi érzelmeinknek semmi köze. En [! ] szeretem magát nagyon végtelenül és a legnagyobb boldogsággal tölt el hogy maga oly meseszép verseket ir, s hogy igazán nagy költő, hisz mindig ezt akartam magam is, jól tudja, de ez pusztán véletlenség mivel ép ugy szerethetném valószínűleg ha maga nem volna az, és maga is ép ugy szerethetne engem, talán még jobban, azért oly feleslegesnek tartom a folytonos ismétlését annak hogy Maga nem utolso ember Alapjában édes fiam szerelmi dolgokban ez is tökéletes mindegy de talán ez sem változtatna a dolgokon semmit, hogy nem utolso ember az csak használ az ügynek, de alapjában mellékes. Ezzel szemben nekem is folyton ismételni kellene hogy én sem vagyok utolsó asszony, de nem ám, és maga nagyon sokszor utolsóbbnál utolsobb nők miatt képes volt nekem nagyon keserű órákat szerezni. Ami pedig levelekben csakis levelekbe n olyan nagyon hangoztatott érzelmeit irántam illeti erre is tudnék felelni de félek most már sok is lesz, külömben is erre csak akkor volna értelme felelni ha megtudhatnám vájjon [! ] igazán megértett végre engem, külömben [!] igazán felesleges.
