Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

külömbség csak anyiból áll; bogy az egyik valami kevéssel talán gazdagabb. He különben az egész város rokon 's így születés-aiisztokratía nem lehet. Mintha látnám — kedves Betta néni mosolygó szép arczát, a' mint kérdezné tőlem „hát ti aztán melyikhez tartoztok?" Ah! mi mindkettőhöz! E tekintetben köpönyeg-forgatók vagyunk. Minket kegyel mind az aristokratia, és mind a' polgárság. Leg jobb ez így! Még meg kell köszönnöm Betta néninek érdekes hosszú levelét; és bocsánatot kell kérném hogy az enyém ilyen hosszú unalmasra nyúlt. Ezt ugyan tudom, hogy felesleges volt tennem; mert Betta nénikém igen nagy elnézéssel van irántam. Tapasztalásból mondhatom. Szüleim — hála Istennek — igen jól vannak. Apámat fej-zugása talán kevésbé bántja most mint eddig. Laczika igen nagy; magasabb néhány ujnyival Apámnál. Igen jó fiu szegényke. Nekem és Anyámnak sincs semmi bajunk. [Utólag megszámozza a sorrendet; igy: „Anyámnak és nekem"]. Mindnyájan számtalanszor öleljük és csókoljuk kedves Betta nénit, 's ón pedig öröké maradok szerető húga Arany Julcsa 16. Arany Juliska—Rozvány Erzsébetnek N. Körös oct. 25. 1859. Szeretett jó Betta néni! Oly rég várt kedves levelét pár nappal ezelőtt megkaptam. Többször akartam már Írni az ólta, de nem szakaszthattam magamnak időt rá hogy egyszersmint a Lovassyné czikkét is leiijam. Pedig rám nézve elviselhetetlen szégyen lett volna szavam enyire meg nem tartása. Ez nekem épen nem volt fáradság •— miként Betta néni írta —, sőt örülök rajta hogy valamiben szolgálatára lehetek. Legfőbb óhajtásaim egyike telyesedne, ha Lovassynét az átadásban megelőztem volna. Bocsánatot kérek, hogy ily piszoktelyeseni van leírva. Én képtelen vagyok valamit csak türhetőleg is leírni. Jólesz az nemde édes Betta néni ideiglenesnek, míg az eredeti megérkeznékY Én, — miólta csak elváltunk —minden levelemben akartam valamit írni de nem mertem; 's most is ugv reszket a kezem hogy alig birom a' tollat tartani. Oh kedves, kedves Betta néni mennyire megsértettem én önt Pesten létünk alkalmával. Emlékszik o rá? De hogyne emlékeznék én Istenem ? Megbocsájthat e nekem valaha azért a könnyelmű, neveletlen magam viseletéért? Vagy nemde megboesájtot már a' megbántáskor mindjárt, mert jó, nemes lelke haragot nem ösmer? Oh kedves lelkem jó angyali Betta néni nincsen, nem lehet szó a' kifejezésre; a hányszor és a'mint én megbántam ezt. Ha gyermek volnék is még, meg akkor is megbocsáthatatlan hiba lett volna az tőllem 's így pedig százszorosan az. Hidje meg Betta néni lelkem, nem adtam volna már az ólta a világért, ha Betta nénivel találkozhattam volna 's mind addig könyörögtem volna bocsánat jáért.— kezejit könyeim 's csókjaimmal borítva —r- míg csak meg nem nyertem volna azt. Oh istenem, istenem arra'a néhány napra egész életemen által pirulva fogok vissza gondolni. Tudom 'a jövő levelében azt fogja irni Betta néni hogy: „mit bocsássak meg"? — Tudom, tudom mert igen jól ösmerem angyali jóságát. Hanem ne tegye azt csókolom azt a' szép kezeit. Ne írjon semmit, semmit róla, mert ha Anyám ezt megtudná nemtudom mittenne vellem. De lehetne is! Nem szép, hogy jó Anyám iránt enyire bizalmatlan vagyok ugye édes Betta néni ? Ezt magam is elösmerem, hanem most az egyszer mégis kénytelen 87