Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

7. Arany Juliska Rozvány Erzsébetnek N. Kőrös octobcr 13. 1857. Kedves Beit a néni! Tudom elválásunk ólta, sokszor jutottunk már eszébe; 's azt is tudom; liogy ennélfogva nehezen várta levelemet, a' mit nekem kedves kötoleségemül ada, Réveni létünkkor, 's a mit én meg is ígértem, hogy rövid idő alatt, telyosíteni fogok, de valóban nem tehettem; annyi volt a' dolgunk, szerény kis lakunkat oly roppant nagy rendetlenségben találtuk haza jötünkkor 's aztán különben is, az a liat hőt amíg oda voltunk — annyi tenni v alót hagyott hátra; hogy levél-írásra telyeséggel nem maradt időm. • Oh Betti néni! nem is kébzelheti mily fájdalmosan esett a' Szalonthároli eljövetelünk, már nappokal előtte mindég sírtunk úgy hogy egészen megkeserítették az akkori 's azóltai keserű napok azt a boldogságot, a'mit azalatt a pár hót alatt élveztünk, de hogy is no! elválni azoktól a' kik minket szeretnek s a' kiket mi is oly határtalanul szeretünk 's vissza jönni ide ezek közé a' hideg, műveletlen, büszke emberek közzé, a' kik ha nem Kőrösön született valaki nem is tartják embernek, oly műveletlenek édes Betta néni; hogy annak a' leírásához nincs' szó, azt csak látni, 's tapasztalni lőhet, de elbeszélni nem, 's ebből származik aztán, az a' rettenetes büszkeség is, a' mivel nem csak idegenek, például: tanárok, 's tisztviselők irányában, de •egymás iránt is a' milyenel viseltetnek, testvér testvért lenézi, 's megveti, ha nincs' anynyi földje, ökre, mint neki, csak a vagyon után mérik kinek, kinek a' tiszteletett, 's gondolya fel Betta néni lolkem, hogy nom kinn [kín] 's gvötrelem-e —, ilyen emberek közt élni ? miután tudjuk, hogy van hely; a' hol szerotnek, igazán lélekből bennünket, 's talán annak jövője sincsen; hogy meddig fogunk még itt maradni, kérdezi Betta néni, hogy hát miért? talán Szüleim vannak itt oly nagyon meg elégedve? Oh épen nem! sőtt elenkezőleg! ők még kevésbé szeretnek itt lakni mint én, mert utóvégre is én jóformán itt nevelődtem, ehez az élethez szoktam hozzá, csak most midőn otthon voltunk ösmerkedtem meg az itteni, 's másabbi élet' különbségeivel, aztán van is itt két kedves barátnőm, kik olyanok, mintha nem is ide valók vólnának, egésszen elentétei a' többi Körösieknek, 's ezek kárpótolyák a' legnagyobb mértékben a' Szalontai barátaimat, de azt a társas kört, rokonokat, — a'mit ott fellelhetnék —, nem ha e lyányok sem volnának; nem tudom mi lenne belőlem, de őket nagyon szeretem s ők ongem viszont, — erről meg vagyok tökéletesen győződve—,'s ez enyhíti némileg honvágyamat, de szegény Szüleimnek senkiek sincs, a' kihez bizalommal, szeretettel közeledhetnének, nincs senki a' ki bennek ez érzelmet fel tudná éleszteni, pedig igazán hozánk, irányunkban sokkal előzékenyebbek, szívélyesebbek mint más idegen iránt, nem tudom mivel érdemeltük ki töllök e különös kegyöket. Ismétlem; ők sem szeretnek itt lakni s' lett volna is már többször hova menni, Apámat tavaly nyáron Debreczenbe, 's Kecskemétre is hitték tanárnak, 's most Júliusban pedig Pestre a' kereskedelmi egylett, újonann felálított iskolájában Magyar-nyelv tanárának, sokkal nagyobb fizetés melett mint itt van, de Apám azt mondta: nem megy' sehova csak haza, ha már itt vagyunk itt lesz addig míg Laczi' végez; hogy mig lehet, szeme előtt neveltethesse, e pedig még négy évig tart, akkor is ki tudja megyünk é vagy sem? a' jó Isten tudja, hogy alakulnak, addig még a' körülmények. Most veszem észre hogy milyen nagyon bele mélyedtem a' panaszkodásba, do kinek tehetném azt jobban mint kedves Betta néninek? ki viseltetik sorsúnk iránt nagyobb részvéttel? úgy hiszem senki. :80