Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

Aranynak és Szalontának . . . kritikus helyzetében felkereste őt Petőfinek Debrecenből hozzá irott levele, melyben . . . családját, — mig ő a hadjáratban távol lesz, — Arany oltalmába ajánlja. ... A jószívű Arany ... és Aranyné . . . 1849 február közepén, az emlékezetes igen szigorú télen, Debrecenbe utazott, Petőfi családját Szalontára elhozta cs itt május közepéig ápolta őket. Petőfi ekkor a hadjáratból családjához cs Aranyékhoz jővén, nejét magához vette . . . Arany ezen május hóban lett a belügyminisztériumhoz fogalmazónak kinevezve, jegyzői állasáról — mint már érintettem leköszönt; s Debrecenbe, vagy Pestre volt utazandó, családostól együtt, uj hivatali állásának elfoglalására. Családja nem mozdulhatott, meri a Petőfi család egy része még náluk volt. E szorongatott állapothoz meg hozzájárult, hogy az újonnan választott jegyző, ki Aranyék eddigi lakásához igényt tartott , ámbár nőtlen ember volt, Arunvéknak a lakból azonnal kiköltözését követelte . . . Petőfi értesülvén Arany leveléből szorongatott helyzetéről, ismét Szalontára jött és elvitte magával csecsemőjét cs dajkáját. . . Nem akartam erősen kiszínezni azt az áldozatot, mit Arany Petőfi barátságának hozott: de valóban Aranynak Szalontán lakó jó emberei aggályos részvéttel kisérték ezt az áldozatot, féltvén őt és családját, hogy szerény viszonyukhoz képest, vagyoni romlásuk lesz a következése. Petőfihez való viszonyában tüntette ki Arany kiváltképen lelkének melegét; de nehogy ez egyedül álló nemes tettnek, vagv csak épen a maiakkor a halhatatlanság dicsőségére emelkedett Petőfi irányában látszassák elkövetettnek, alább néhány konkrét esetet elmondandó leszek, melyeknél Arany jó s/.ivo. más igénytelenebb emberek iránt is, melegen nyilatkozott. * A jobbágy világban épen Arannyal együtt mentem be Váradra az apám szekerén. Egv gazdag földesúrnak fia négyes uri fogaton utolért bennünket, s elébünk vágtatott; a mi lovaink azonban, egy kicsit neki tüzesedvén, nyomon követték az uri fogatot. Igy együtt haladva, utóiértük egy, az ut közepén haladó, cs a megye közmunkájában kavicsot fuvarozó jobbágynak két kis ökör által nehezen vontatott terhes szekerét. Az uri kocsis már jó messziről kiabálta: „térj ki". A szegény jobbágy kezével, lábával nógatta az ökreit a kitérésre . . . Az uri kocsis bosszúságában, hogy neki kell kitérni a sima útról, ostorával a szegény jobbágy és söreinek nyaka közé vagdalt. Arany, amint ezt a brutalitást meglátta, mélyen elszomorodott, s csak felsóhajtott: „és ezek gyámjai ennek a szegény népnek!" Ezen eseménynek az ő jó szive „A szegénv jobbágv"-ban hangot adott . . . Mi lett az uri kocsisból? nem tudom: hanem azt már tudom: mi lett a földesürfiból? Oda lett a két falu, több ezer holdas allodiaturájával, oda lett ő maga is, nagy távolban, kegyelem kenyéren tengődve. Nyoma sincs a fényes családnak az ősi fészken. * Szalonta város N.-Váradon a Körözs utcán egy timár mesternél tartolt rendes szállást. Arany rendesen ide szállott, néha magam is. A timármester egy gólyát tartott az udvarán, Ennek a rabgólyának ételben nem volt fogyatkozása, mert „huslás" elegendő hullott számára: de oldalt hajtva 100