Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

küldött. Ez előtte megjelenvén előadd; liogy azért nem sürgette az ügyet, mert a komja négyszemközt megadta a tartozását, mondván: „négyszemközt adom meg, mert e/.t hozza magával a becsület. Hidd el komám, hogy szégyenemből a birák előtt, meg eskümmel is elfogadtam volna a kölcsönt, de azért a pénzedet mégis becsületesen megadtam volna." Arany ebből megértette, hogy alperes álszégyenéből még az esküt is, lelkiismeretének rovására hamisan letette volna; de alperesnek négyszemközt adott szó becsületességéről való fogalmát nem kárhoztatta el, -— hanem csinált ebből következő humoros esetet. A tanácsnál már feledésbe ment a felezési indítvány. Egyik tanácsülésben feláll Arany s bevádolja M. J. esküdtet, a felező indítványt tevőt, hogy ennek négyszem közt 40 ftot kölcsönzött, de visszafizetni nem akarja. Elrőkönyödve Ál. J. mondja Aranynak: „Nemzetes Ur! bocsásson meg, tévedni tetszik: nekem sohasem adott pénzt kölcsön." — Arany állításánál marad, M. J. pedig a szemérmes tagadásnál. •— A tanácsnak most akadt el ám igazán az esze és nagybölesen hallgatott. — Arany végre megszakitá a csendet, s mondá : „kérem Ítéljenek M. 'J. uram múltkori indítványa szerint, azaz csak felét fizesse meg követelésemnek." — A t anács elértvén a t anuségos tréfát, nagyot nevetett és Arany is jóizüen kacagott. M. J. felfogadta, hogy sohasem fog többé felező Ítéletet indítványozni. Arany jóizü kacagása itten felemlitiet vén, megjegyzem, hogy ő igen ritkán nevetett, s hangos kacajban sohasem tört ki: de ha valami különös komikus eset által a nevetésre indíttatva lett, oly jóizüen és egész lelkéből ludott nevetni, hogy ezt látni, sajátszerűségénél fogva, gyönyörűség volt. ő sohasem tört ki liuméri kacaj, vagy haliotára, hanem szemei, kicsit összehúzva, sebes ütemben repdestek, s arc izmai hozzá kecsesen vibráltak, mondhatnám rythmikus szelíd táncot lejtettek. Nála csak a lélek nevetett. Arcán szemén a kellemes modulátio lelke kellemes érzésének volt kifejezője. Nevetése is elassieus volt a maga nemében. -— Való tény, hogy amikor ő társaságunkban nevetett, mi megszűntünk nevetni, és csak az ő ritkán látott nevetését csodáltuk és ebben gyönyörködtünk. * Arany 1858 táján meglátogatván Budapestről szülőföldjét, eljött egyúttal, olvasóegyletünkbe is. Egy pillantást vetve az olvasó asztalra, valamelyik szépirodalmi lapnak vezérversén akadt meg a szeme. Épen e pereljen mutatták be neki a szalontai uj kántort, a most is élő S. Lajost. Arany udvarias kézszorítás után mosolyogva ltérdé attól: „megtudná e mondani, melyik zsoltár énekére megy ez a vers?" A kántor, — ki különben igen jártas a zsoltár éneklésében, ugy a zenében is, s műveltségénél fogva Arany érdemeinek nagy méltánylója, — zavarba jött az Aranytól nem várt kérdés miatt. Habozott a felelettel, de Arany mosolyogva azonnal kisegítette, mondván: „a 74-ik dicséretre. Im bejöttünk nagy örömmel." Ez a kántor máig is örömmel beszéli el Arannyal való ezen esetét és hozzá teszi, hogy ő még ember előtt sohase jött zavarba; de ekkor Arany megösmerésének öröme annyira elfoglalta lelkét, hogy a legprózaibh kérdésére sem tudott volna felelni. Köztudomású Aranynak az a humora, amit felelt kedves neje panaszára: „jaj de nagyon nő ez a mi Lacink ! mahónap a te ruhád már nem is lesz jó neki." „Ne busuly lelkem! —- ha nagyobb lesz nálam, akkor majd én viselem az ő ócskáját." * 156