Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

•ol főjegyzőnek. Ez, bár koránál fogva Aranynak atyja lehetett volna, azonnal felösmerte Aranynak fölényét. A fontosabb dolgozatokat rendesen Aranynak adta át. Az ő tollából kerültek ki a fontosabb jelentések, felterjesztések, melyeknek oorrectsége még a megyénél is feltűnt. írása szép volt, gyönyörrel olvasta mindenki. A városházánál mindenki tekintélynek tartotta. Tiszteletet parancsoló komoly magatartásával nagy becsültetést vivott ki magának. A biró, az egész tanács „nemzetes jegyző ur"-nak nevezte. Beszéde kevés volt. Sohasem mondott többet, mint amennyi szükséges. Arca folytonosan nyugodt. Soha indulatba nem jött, hevesebb szavakra soha ki nem tört. Nagyon emlékezetes az, hogy egy tanácsbeli tag egyszer azt kórdó Aranytól: „hogy lehet az, hogy nemzetes jegyző ur szájától soha egy adta-teremtettét nem hallunk?" Arany feleié: „nem szokásom!" „Hát ha nagyon megharagszik?" „akkor hallgatok!" „De hát ha nagyon-nagyon megharagszik?" Arany feleié: „akkor még jobban hallgatok!" Emlitém, hogy foglalkozása leginkább birói teendőkből állott. A szalontai nép jól tudta, hogy a peres dolgokat Arany véleménye dönti el; •de azt is tudta, hogy ajándékot senkitől sem fogad el. Kezdetben tettek vele szemközt ajándékozási kísérletet; de később általánossá lett az a meggyőződés, hogy Aranyt a Dárius kincsével sem lehet megvesztegetni. Birói megvesztegethetetlenségére fennmaradt emlékezetül, hogy özvegy nemes F. Gáspárné, egy hires, hatalmas nő, — ki minden ügyeiben maga járt el, és kitől a hadnagyi szék, a tanács rettegett, — egy kérvényt nyújtott tó a szalontai tanácshoz bizonyos ügyben. Arany e kérvényt elintézte, s hátirattal is ellátta. Napok multával ez az özvegy nő beállít a tanácsülésbe, s mondja: ,.azért voltam szives ide fáradni, hogy megtudjam: mit határoztak az instántiámra?" Arany az oldalszobától azonnal elhozta a már hátirattal is ellátott kérvényt s a hátiratot fel is olvasta az özvegy nő előtt, ennek teljes megelégedésére. Az özvegy nő ezen szavakkal köszönte meg: ,,azon felül is köszönöm nemzetes nőtáras uram!" E szavakra az egész tanács szemfüllé lett, gondolván, hogy Arany az özvegy nőtől ajándékot fogadott cl, s a nyelves asszony most lobbantja azt neki szemére. Arany egész lelki nyugodtsággal azt mondja a nőnek: „kérem nemzetes asszony magyarázza ki magát: min felüt köszöni? mert ha azon felül köszöni, akkor azon alul ajándéknak kell lenni, vagy legalább egy szép búbos tyúknak." E. Gáspárné hirtelen felelte: „Isten mentsen! ki merné azt mondani nemzetes ur jó lelkéről, hogy ajándékot szok elfogadni? megverne engem az Isten, ha ilyent gondolnék is. Csak azért köszöntem meg az indorsátat azon felül, hogy ily csekélységért ide kellett fáradnom. Egyébiránt ne tessék az én haragomat rossz néven venni. Tessék elhinni, ez a kis méreg tartja bennem az életet." Miután a szalontai nép Arany jellem tisztaságát, szolgálat készségét, és okos tanácsadását felösmerte, annyira tisztelte személyét, mint senkiét, sem itten emtór emlékezet óta. . . . csak egyedül őt hitte „igaz" embernek, aki a népet nem ámítja . . . Ő a természettől vig, mondhatnám játszi kedvvel volt megáldatva, s családi életében legboldogabb: de kedélyére nagy leverő hatással volt szülőföldjének szomorú zilált állapota. Erről beszélgetvén velem, mondá: „már arra is gondoltam, hogy Szalontát felcserélem egy kisebb falusi jegy7,őséggel, 151