Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

ból, hogy a szónoklatot tartó könyvét közelebbről megnézhesse; de azon betűket nem talált, hanem látta, hogy a szónok szájából a legnevettetőbb mondatok könyv nélkül ömlenek. Ezen most már még jobban csodálkozott. A tréfás szónoklat végén — persze — a halottnak vállalkozott legényt egy veder vízzel leöntötték, kinek is halottaiból feltámadását a közönség nagy hahotával fogadta. Most már a kis Janika is megértette a tréfát; de az sehogy sem fért a fejéhez, hogy a kanáltartóról egy halotti, habár tréfás beszédet lehessen leolvasni. Addig addig settenkedett a szónok körül, míg egy alkalmas percben megkérdezte tőle az olvasási módnak ezen titkát. Sóhajtással felelte az öreg Juhász Mihály, egy sérvvitéz katona,

2 mert ő volt a gazdag humorú szónok, hogy ő olvasni nem tud, s hozzá tette: „hej fiacskám, ha én olvasni és írni tudok, többre vittem volna a katonaságnál is és most lenne egy darab kenyerem utána!" Arany János ezen gyermekkori élményét maga beszélte el nekem . . . II[ISKOLÁBA KERÜL.] Nagy-Szalontán a köznép, ember és történelmi emlékezet szerint, nagy szeretettel viseltetett az iskolák iránt. Az anyák a fiú gyermekeknek azzal csináltak kedvet az iskolához, hogy hat éves korukban a fiú gyermekekre hosszú ing helyett gatyát adtak, azzal indokolván ezt, bogv már az iskolába feladandók lesznek. . . . Édes anyjának ő egyetlen gyermeke volt a háznál, s az anyja rendes templomba járó lévén, solia sem hagyta magára otthon a fiát, hanem magával vitte a templomba az inges kis fiút, ki már öt—liat éves korában a zsoltárokat nemcsak olvasni tudta, hanem édes anyja mellett —- ritka jó zenehallása lévén — szabatosan énekelte is. A kis Janika, a mint gatyássá lett, már szégyenkezett anyja mellé az asszon3'ok közé ülni, hanem a templom körül várakozott reá kijövetelóig. Történt egyszer, hogy a kántorral a kórusra felmenő nagyobb fiúk után sompolygott, s ő is helyet foglalt a nagyobb gyermekek közt a padok egyik végén és kinyitván zsoltárát, a fiúkkal együtt buzgón énekelt. A kántor, ki az éneklő gyermekek közt nagy fegyelmet tartott, észre vette, hogy egy kis gyermek ül a nagyobbak közt és buzgón énekel zsoltárából, lassan Janikához közelgetve, figyelni kezdi a gyermek éneklését, s elcsodálkozott, hogy a zsoltár dallamához a szöveget is olvasva énekli. A kántornak első gondolata, midőn a kis fiút észre vette, az volt, hogy lekergeti a kórusról, de midőn hallá szépen csengő szabatos éneklését, békét hagyott neki az isteni tisztelet végéig, és lejövetelét a kórusról figyelemmel kísérte. Kint a templom udvarán nyájasan szólít á meg a kis fiút, s kérdezte tőle: kinek a fia, és hol járt iskolába? Janika megmondá, kinek a fia, és hogy még nem járt az iskolába, úgy azt is, hogy az atyja volt oktatója. A kántor kézen fogva a kis gyermeket, az oskolába vitte és bemutatta a rektornak, súgván, hogy ily csoda gyermeket még nem látott. A rektor Janikát egyből-másból kikérdezte, vele olvastatott . Ez kitűnően s értelmesen felelt mindenre, sőt még a latin „Miatyánk"-ot is elmondotta, mondván, ezt is atyámtól tanultam. 134