Csapodi Csaba: A proveniencia elve a könyvtárban (A MTAK kiadványai 17. Budapest, 1959)

7 ban föloldódott hagyatéki könyvtárnak címanyagát sem tudják rekonstruálni.

9 Pedig egy könyvtár története szempontjából rendkívül fontos az állománygyarapodás összetétele változásainak vizsgálata. A könyvtár nemcsak szervezeti keret, amelynek hivataltörténete van, nemcsak könyvtártechnikai kérdések változásait, épület- és berendezés-kérdéseket, könyvtáros személyek, vezetők és beosztottak cseréjét, működésüknek mozzanatait kell vizsgálni. A könyvtártörténet legizgalmasabb része tehát éppen az állomány vizsgálata : mikor, mit miért szerzett be a könyvtár. De ha már le kell is számolnunk azzal, hogy a könyvtárak szakrendi fölállítású korszaka visszavonhatatlanul atomizálta a könyvtárakat összetevő eredeti rétegeket, akkor is egy-egy nagy könyvtár régi könyvállománya a maga egészében hordozza a könyvtár történeti múltját. S így -— ha egy-egy szakon belül a puszta számsorrend, a beérkezés szerinti numerus currens került alkalmazásra (természetesen legtöbbnyire a három nagyságrendnek megfelelő továbbtagolással) — legalább is az egyes szakokon belül fölismerhető az egymásraépülő rétegződés. Csak ha a szakokon belül a könyveket a szerzők betűrendjében állították föl, akkor szóródott szét teljesen fölis merlietetlenül a könyvanyag a proveniencia szempontjából. Nézetünk szerint ezért nem volt szerencsés az a módszer, ahogyan a legtöbb magyar könyvtár az elavult katalógusok rekatalogizálásához fogott. A rekatalogizálásra szükség volt a katalógusok elavult volta, főleg pedig a szakkatalógusok hiánya folytán. A rekatalogizálásnak azonban nem kellett volna összekapcsolódnia átszámozással és ezzel a könyvállomány fölállítási rendjének, a raktárak struktúrájának gyökeres megváltoztatásával. Az eredeti állományrend megtartása helyesebb lett volna, mert egy-egy könyvtár történetének az irattár és a katalógusok mellett legfontosabb forrása mindig maga a könyvállomány, amely gyarapodásában, fölállításában, jelzeteiben őrzi a könyvtár régi életét, és olykor a könyvtár múltjára vonatkozólag értékesebb fölvilágosításokat tud adni, mint a többi forrás. Természetesen az átjelzetelés indítéka megérthető a hely és idő alapján, ahol és amikor ez az eljárás megkezdődött. Az egész rekatalogizálási irányt a Széchényi Könyvtár kezdeményezte 1936-ban. Márpedig éppen a Széchényi Könyvtár volt az a könyvtár, ahol régen az egyes szakokon belül a könyvek nem a gyarapodás sorrendjében, hanem a szerzők betűrendjében sorakoztak az állványokon. Ennek következtében a raktári jelzetek szinte fölismerhetetlenekké komplikálódtak idők folyamán, mert az új és új szerzőket, illetve munkákat mindig a már meglevő számjelzetek továbbtagolásával " A régi hagyaték-könyvtárak szétszórásának egyes esetekben gyakorlati szempontból is hátránya volt. A könyvtárak igen helyesen bizonyos, eredetüknél vagy jellegüknél fogva értékesebb gyűjteményekből nem szívesen kölcsönöznek, sőt a mindennapi használatból is kizárják ezeket abban az esetben, ha az illető munkából van másik, kevésbé értékes példány is. Amíg az ilyen gyűjtemény külön van fölállítva, és megkülönböztető jelzet alatt áll, addig könnyű ezt megoldani. így tesz pl. az Akadémiai Könyvtár régi könyvgyűjteménye a ItÁTH-könyvtár köteteivel. ItÁTH-példányt csak akkor kap kézbe az olvasó, ha nincs másik példány az illető műből. Ugyanakkor a ViGVÁzó-gyűjtemény, amely általában szintén bibliofil jellegű, szép kötésekkel ellátott példányokból áll, szintén korlátozott használatú, de mivel ma már nincs külön csoportban fölállítva, a példány ViGYÁzó-voltu csak akkor derül ki, ha már a raktárból kihozták, s akkor kell a kölcsönzőt fölkérni, hogy keressen a maga számára másik példányt. Ez pedig érthető módon sok kellemetlenséggel és időveszteséggel jár.