Berlász Jenő: Az Akadémiai Könyvtár Kézirattárának átalakulása (A MTAK kiadványai 4. Budapest, 1957)
1870 óta változatlanul egyazon kezdetleges növedéknapló volt használatban. Nyolcvan óv múltán, 1951 elején tettük félre ezt a szinte történelmi ereklyévé váll naplót , s nyitottunk újat. Ebben két fontos újítást vezettünk be : egyrészt igyekeztünk pontosan feltüntetni a gyarapodás darabszámát, másrészt minden fontosnak vélt szerzeményezési adatot feljegyezni kívántunk : az eladó, ajándékozó, letéteményező személy nevét ós lakcímét, esetleg a korábbi tulajdonosok nevét éppúgy, mint a vételárat. A dolog eleinte nem ment simán ; különösen sok nehézségbe ütközött a mennyiségek számbavétele. Amikor pl. ládányi terjedelmű hagyatékokat vettünk át, pontos adatokat nem lehetett megállapítani ; ez csak jóval később, a rendezői és katalogizálási munkák elvégzése során derült ki. De különben sem lett volna kielégítő olyan naplóbejegyzés, amely csak összegezve tűnteti fel valamelyik nagy hagyaték vagy gyűjtemény darabszámát; hiszen a helyes állomány nyilvántartásnak részletesen kell számot adni minden tételről. Erre pedig a növedéknapló — amelybe a pénzügyi szervek előírása szerint azonnal a beszerzéskor kell a birtokba vett anyagot bevezetni — nem nyújtott módot. így került sor —• az Országos Széchenyi Könyvtár példájára — 1953-ban egy második állománynyilvántartó, az ún. leltári napló megnyitására, s ebben az újonnan katalogizált kéziratoknak cím szerint, a leveleknek relatio és darabszám szerint való felsorolására. Növedéknaplózási munkánk egyik fontos ténye volt 1952-ben annak a nagy mennyiségű kéziratanyagnak utólagos állományba vétele, amely 1918 és Í925 között gyülemlett fel ajándékokból és letétekből, s amely eddig az időig számbavételien ül hevert. 7. A kézirattár védelme, gyarapítása és feldolgozása mellett sort kellett keríteni a használat szabályozására is. Fő törekvésünk a helyben kutatásnak mindenképpen való megkönnyítésére és a kölcsönzés korlátozására irányult. A régi kézirattár sötét, zsúfolt, levegőtlen helyiségében a kutatók nem igen kívántak dolgozni ; 1949-ben sokszor hetekig nem volt egyetlen vendégünk sem. A nevesebb kutatók (akadémikusok, egyetemi tanárok) úgy látszik a legrégibb idők óta kölcsön vehették a kéziratokat. Ebből folyólag azonban — mint utólag kiderült — igen sok kár származott, Az évekre szóló kölcsönzések következtében fontos kéziratok kallódtak el, s csak nagyritkán kerültek vissza gyűjteményünkbe, sokszor idegenek vagy antikváriumok révén. Az új kézirattári kutatóhelyiség megépülése után elérkezett az ideje a kölcsönzés megszorításának.. A tudósoknak kijáró kedvezményt nem volt könnyű megszűkíteni; évek kellettek hozzá, amíg közönségünket sikerült helybenkutatásra szoktatni. A kutatóterem megnyitása (1951. február) óta szemmelláthatólag nőtt a belső forgalom, és csökkent a kölcsönzés. Az évi kutatólétszám 1954-ig 100-ról 1500-ra, a használt anyag mennyisége 3000ről mintegy 5000 — 6000 egységre emelkedett. Ezzel szemben az évi kölcsönzések száma 1000-ről kb. a felére esett; megjegyzendő, hogy kölcsönzés ekkoriban már csak intézmények részére volt lehetséges. 1955 őszén megpróbáltuk még szűkebbre vonni a korlátokat. Azóta jobbára már csak a budapesti nagykönyvtáraknak és múzeumoknak kölcsönzünk ; az 1956. évi kölcsönzések száma csak 15 volt. A belső használatról, a kölcsönzésekről nyilvántartókönyvet vezetünk. 4 7 4 7 L. a megfelelő évi jelentéseket, AK kézirattári adminisztratív iratok. 19
