Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Történetírásunk a mohácsi vész után

Uj szempont az események megítélésében a pártpolitika. Igaz, pártos a Duhnici Névtelen ls, Thuróczy is, de ez mégis más valami, mint a XVI. század pártellentétei. Mohács után, mint a politikai élet, a történetírás is megoszlik a párti és a törökös magyarok: I. Ferdinánd (és utódai), valamint Zápolyai (és utódai) hivei között. Uj mozzanat a magyar történetírásban a vallási megoszlás is. Középkori történetírásunk végig Thuróczyig (beleértve természetesen Bonfinit és Ranzanot) szigorúan katholikus szempontú. A XIV. századi vallási mozgalmakról, a Balkánon megismert görögkeleti (bogumil) felekezetekről, a XV. századi huszitizmusról a magyar történetírás csak elítélően, elzárkózóan tud megemlékezni. A reformáció a magyar történetírást is megosztja, de egyben ujabb tárggyal is bőviti, mert a magyar történetíró ezentúl feladatának tartja a magyarországi vallásmozgalmak elbeszélését. Ellenben a minoriták (obszervánsok) és Pálosok szépen virágzó rendi történetírása a mohácsi vész után rideg és szűkszavú évkönyvezéssé sorvad el. Megindul ezzel szemben a protestáns történetírás. Uj célt is kényszeritett az ország XVI. századi katasztrófája a magyar historiográfiára: felhívni Európa figyelmét Magyarország helyzetére, kérni segítségét a török ellen, és védeni a magyar nemzetet egyes külföldi tudósok, publicisták támadásai ellen. így nemesül nálunk a történetírás a nemzeti élet-halálharc fegyverévé. A XVI. századi magyar történetírók főpapok, királyi kancellárok, vagyis a politikai és kulturális élet vezetői, koruk magyar társadalmának, politikai életének élén álló legműveltebbjei, ha nem ls származtak mind a társadalom felső rétegeiből. De vannak kisebbek ls: kancelláriai, kamarai hivatalnok ok, a két királyi udvar alárendeltebb alkalmazottal, egyes főurak familiárisai (servitorai), és vannak "értelmiségi" pályán mozgó férfiak: lelkészek, főképp protestáns lelkészek, tanárok is: nemesek, polgárok, jobbágyi sorból a papi pályán magukat felküzdöttek. Talán az egy Zsámboky világi ezek között. Az újkor történetírási módszereit a historiográfián uralkodó műfaj: a kortörténet alakítja ki. Egykorú események hiteles forrásait azok szavahihető szem- és fültanuinak elbeszélései szolgáltatják, ezek összegyűjtése képezi XVI. századi történetíróink legfőbb gondját, előmunkálatát. (Ahogy különben korábbi történetíróinknak is, ha saját korukat dolgozták fel. ) De a kiválóbbak - Forgách Ferenc -, és hozzátehetjük: a későbbiek levéltári kutatásokat ls folytatnak. Fel-felbukkannak történetíróinknál elméleti fejtegetések ls történetírásról, annak módszereiről, céljáról, hasznáról, hogy megint csak Forgách Ferencet vagy Verancslcs Antalt elmitsem, sőt még a Decreta Regium Hungáriáé kiadója, Mossóczy Zakariás ls tesz értékes megállapításokat történeti módszerről a Törvénytár bevezetésében. Ez sem egészen előzmények nélkül lép fel történetírásunkban. Középkori históriáink már Anonymus óta nyilvánítják véleményüket e problémáról, szögeznek le erre vonatkozó elveket. (Mert az újkori magyar történetírás a középkorban gyökerezik. ) Feltűnő még a történetinek nevezhető munkák nagy száma, a történetírás nagy elterjedése. 1) Az uj műfajnak, a kortörténeti monográfiának s a külföld előtt védekező és segélytkérő magyar történetírásnak első alkotása egy főpap-kancellárnak, Brodarlcs Istvánnak leírása - nem véletlen, hogy éppen a sorsfordító mohácsi katasztrófáról. Jegyzet: ^L. mindehhez legújabban Horváth János, A reformáció Jegyében, Bp. 1953. Bevezetés.