Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

A magyar történetírás a humanizmus, a mohácsi vész és a török megszállás hatása alatt

nem párosult finomabb érzésvilággal, emelkedettebb vagy legalábbis fegyelmezettebb gondolkodással. Semmi sem jellemzőbb Szerémire, mint az, hogy érintetlen maradt korának uralkodó eszmeáramlatától, a humanizmustól. És jellemző az is, hogy egy szóval sem emliti Verancsicsot, Brodaricsot, Zápolyai udvarának legműveltebb humanistáit és diplomatáit, kiket pedig jól kellett ismernie, noha ezek állandó diplomáciai kiküldetésekben sokat voltak távol az udvartól. Frangepán Ferencről - Brodarics többszöri követtársáról - mint monachusról, "Gropha Franciscusról" legalább megemlékezik. Stilusa, primitív latinsága és lehetetlen nyelvtana ellenére is rendkívül kifejező, s bár nehézkes, homályos, kapkodó, helyenként éppenséggel csaknem érthetetlen, mégis leköt, s mindig érezzük, hogy tökéletesen ki tudja fejezni azt, amit mondani akar, s ugy ahogy mondani akarja. De azért lapos, földhözragadt egy stilus ez, amilyen alacsonyröptil Szerémi egész gondolkodása és igen élénk, de szimpla fantáziája is. Egyetlen költőibb, lendületesebb kifakadását Kenderessyvel mondatja: Zápolyai kardhordozójával. Amilyen stilusa, olyanok nem nagyszámú képei és hasonlatai is. Szerémi furcsa latinságáról Erdélyi László részletesebben ir. (i.m. 892. H. 53-63.) Én nem nyelvtudatlanságot látok ebben a latinságban, bár Szerémi gyöngén ismeri a latin nyelvet, mert ahhoz túlságosan következetesen alkalmazza az ő minden nyelvtani szabálytól és jó latin szövegtől elütő alak-egyeztetéseit, minden tekintet nélkül a főnevek, melléknevek, összetett igealakok nemére, számára, az igealakok idejére, módjára, nemére, sőt számára és személyére is, és az ő önkényesen elferdített szavait, s egyes szavaknak önkényesen más értelemben való használását, (pl. haud = sed. ) Inkább valami kolostori, vagy az alsó papság által beszélt, a délvidékre jellemző latin dialektusnak vélem, egy a maga elrontottságában is következetes vulgáris magyarországi latinságnak. Hasonló hozzá a délvidéki obszerváns franciskánusok krónikájának latinsága. Nyelvészeknek talán érdemes lenne ezt a Szerémi-féle latinságot közelebbről szemügyre venni, s talán a dalmáciaival összehasonlítani. Egyébként stílusát a biblián (Vulgátán) s az egyházi liturgikus szövegeken képezte ki, már amennyire Szerémi stílusának kiképzettségéről sző lehet. Emiitettem kisszámú idézetét Vergilius és Ovidiusből, melyeket ismételget, s hogy ez ls arra mutat, mily kevéssé mélyedt bele a klasszikusok tanulmányozásába. Szeréminek minden oka megvolt arra, hogy Epistolája zárősoraiban (401.) s egyszer elbeszélés közben is olvasóinak, kiket "fratres carissimi"-nek szólít, elnézését kérje, ha valami illetlen vagy helytelen dolog tévedt volna tollára és Írásába (illicite - nála illice -, aut incongrue accessit per calamum cirographum meum), mert ilyesmi bőven van Epistolájában. Arra viszont fölösleges volt kérnie olvasóit, hogy Epistolá ját "non laudate de eleganciis litteris", mert finomságot, irodalmiságot ugyan senki sem fog találni Szeréminek sem stílusában, sem előadásában, sem lelkiségében. Abban azonban igaza volt, hogy müve tartalmát - erős korlátok között valóban csodáljuk ma is, (de intellectu admiramini, 401. ) mert vannak az Epistolának nagy értékei is. Szerémi tudja, hogy Epistolájából hiányzik az irodalmiság és jó Ízlés, de ő ezt az "eleganciát" nem is keresi és nem is tartja valami sokra: aki "elegánsabban tud Írni, mint ő, az javítsa ki munkáját. Ő tehát nem a müveiteknek, a humanistáknak ir, hanem a vele egy műveltségű- és lelkiségűeknek, bizonyára elsősorban az alsó papságnak. Ugy hogy elmondhatjuk: Szerémi, ez a népi katholikus történetíró az ő tarka egyéniségével, furcsa gondolkodásával a XVI. század első felében élt magyar társadalom felső, humanista-műveltségű rétege reprezentánsainak népi, még a középkori theologiai-scholasztikus műveltségből morzsákat szedegető ellen78