Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
A magyar történetírás a humanizmus, a mohácsi vész és a török megszállás hatása alatt
(Epist. 235. ) Arról megfeledkezett Szerémi, amit pár lappal előbb Zápolyairól mondott, hogy mikor meghiusult a szász szövetség terve: Zápolyai mindig sirt és jajgatott. ("semper flens et eiulans. " Epist. 230. ) Talán még jellemzőbb, ahogy Werbőczyt később szerepelteti, mikor Gritti Budán egy országgyUlés-félét tartott, a megrémült regnicolák Werbőczyt kérlelik, hogy szólaljon fel az érdekükben. Nem felelt semmit, hanem hallgatott, mintha eszét vesztette volna, irja Szerémi, végül ezt mondotta: Mit hallgatunk, mire vártok, kérdezzétek meg már a gubernátor urat, hogy mit akar kérni tőlünk, regnicoláktól. (Epist. 315. ) Ugyanaz a gyáva meghunyászkodás a hatalom előtt, mint itt, kirivóan jelentkezik Werbőczy egy későbbi, tragikus esetben vitt szereplésében, mikor Buda eleste után egy a török által elhurcolt nobilis domina érdekében próbálkozott meg közbelépni az ellenségnél. (Epist. 372-373.) Szulimán - mondja Szerémi - miután Budát a németektől János Zsigmond számára felszabadította, Werbőczyt tette meg a magyarok birájának. Távoztával aztán a törökök raboltak, gyilkoltak, főképp embereket Keletre hurcoltak. Werbőczy inti őket, hogy ilyen gonoszságokat ne tegyenek, s mikor egy nobilis dominát is el akarnak hurcolni, s ez kérve-kéri Werbőczyt, akadályozza ezt meg: a dominus cancellarius elővezetteti lovát, megnyergelteti, felül rá, s diákja kíséretében indul a törökök basája elé. A török katonák azonban nagyon haragudtak rá, mert akadályozni próbálta garázdálkodásaikat, s mikor a "kancellár ur" Szombathely (Budavárától északra fekvő) helység felé közeledett, diákja a törökül tudó Markó figyelmezteti őt: menjünk haza uram, a török fenyegetőzik, hogy pórul járunk, ha a domina nobilica (I) érdekében szólunk. Erre a kancellár ur: Jobb lett volna nekem meghalnom (mint már idéztem egyszer) az ostrom alatt, mint ezt a nyomorúságot látni. Azzal visszafordultak, és szállásukra mentek. Mert Szerémi nemcsak népeket és egyéneket tud jellemezni, hanem Magyarország 1514 utáni állapotát ls elénk tárja ilyen adomaszerü történésekkel; az ilyen jelentéktelennek látszó, de tragikus és mindennapi előfordultuk miatt a magyar nép nagy tragédiáját: a hódoltsági területeknek a török általi kipusztítását megvilágító epizódokkal. Nem mintha ez tudatos lenne benne, hiszen ő csak mesélni akar, de jól tud mesélni. Egy más ilyen epizódszerü jelenet Zápolyai lnthranlzációja ls 1529-ben a janicsárok által, a szultán parancsára, (Epist. 263.) már akár megtörtént, és igy történt meg ez az aktus, akár csak Szerémi kitalálása. Mikor a szultán Bécs felé vonultában már Zsámbéknál táborozott, egyszer csak megjelentek a janicsárok a Kis-Jenőnél (a mai Újpest táján) maradt Zápolyainál, és "imperaverunt ei ", hogy a szultán parancs a szerint szultáni hajón keljen át a Dunán. A Dunáról aztán lovasok és janicsárok közrefogva Zápolyait a Budai várba vezették, mi meg remegtünk, mondja Szerémi, mi légyen ez, s már azt hittük, hogy le akarják vágni fejét, neki ls, nekünk ls. Elvitték Zápolyait abba a nyári palotába, hol a magyar királyok nyaranta reggelizni és ebédelni szoktak, bizonyára a vár délnyugati sarkában, ott egy igen értékes karszék elé vitték - Szerémi nem mondja, ők hozták-e ezt, vagy a királyi vár bútorai közül való volt-e - s akkor a "csauszok vajdája" ezt kérdi tőle: János király látod-e ezt a széket? A vajda: "ülj belé, mert igy parancsolta ezt nekünk a szultán. " Erre megfogták Zápolyait két karjánál és háromszor egymásután beleültették a karszékbe, s szláv!! nyelven pár szóval üdvözölték a törökök az "utolsó magyarnemzeti királyt"! Aztán a janicsárok törökül: "halla, halla, halla höy"-t (?) kiáltottak háromszor, s ezzel gyorsan a szultán után lovagoltak. (Epist. 262, 263.) Ennél a szertartásnál találóbban nem jellemezhette Szerémi Zápolyai Magyarországának a török birodalomhoz való viszonyát. (A XIX. -XX. századi magyar történetírók közül csak Acsády tesz erről röviden említést: szeptember 14-én vezették be a janicsárok János királyt Budára, amiért gazdag ajándékot kaptak.) (A m.nemzet története, V. 76. ) Vagy: mikor Szulimán hazatakarodik Bécs sikertelen ostroma alól (1529),
