Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Auer János

magának az ő sok szenvedése, mig másoknak utmutatásul szolgáljon, hogy hasonló esetekben hogyan viselkedjenek. E valláserkölcsi, részben pedig gyakorlati cél mellett határozottan felismerhető Auer írásában a történet- (kortörténet) irői cél is. Éspedig előadása gondos történeti megalapozásában: az egész 1663. évi hadjárat előzményei, okai feltárásában, lefolyása pontos és hitelességre törekvő megírásában. Es előszavában is történetíróként hangsúlyozza, hogy maga és társai "Schiavitù"-ját pártatlanul s legszigorúbban a valóság szerint fogja leirni. Tehát célja nem irodalmi, nem az olvasó szórakoztatása, nem hogy annak valami olyasmit igyekeznék nyújtani az elbeszélte csodálatos, borzalmas és kegyetlen eseményekkel, milyet az még sohasem hallott, olvasott, hiszen ilyesmi már sokszor megtörtént, ha - véli - nem is ily kegyetlen módon. Célja tehát kettős: valláserkölcsi, az élet gyakorlati vezetésére irányuló tanulságok szolgáltatása az olvasó számára, s a történeti események lefolyásának hiteles, azok összefüggéseiben, létrehozó okaiban való feltárása. Hogy irónk történetírói célkitűzését elérte: az eseményeket hiven irta le, ahogy azok történtek, azt Lukinich, a mü kiadója igazolta, de Auer becsületes előadása is elárulja az olvasó előtt. Hogy az események okait kutatja, s azokat - egyes külső körülmények mellett: a 20 éves béke letelte, a végeken dúló csetepáték - a történeti fő aktorok lelki mozgató okaiban, karakterében találja meg, az természetes pragmatikus kortörténet irónál. Itt azonban inkább már feltevéseket kell felállítania, külö* nősen, mikor az 1661-ben elhalt Köprili Mohamed és fia, az Érsekújvárt elfoglaló Köprili Achmed lelki, akarati mozgató okait, jellemét igyekszik feltárni. Mégis a két török nagyravágyását stb. mondja a háború meginditása fő okának. Már közelebb jár a valósághoz, bizonyára sokszor el is érve azt, mert már jól ismert területen jár, mikor azt vizsgálja, minő lelki, jellemükből adódó indítékokból adta ki a parancsot Pálffy Miklós, Forgách Ádám és Pio di Savoya Herbert a törökkel való végzetes megütközésre, s minő motívumok vezették a nemesi katonaságot, hogy a támadást helyeselje. Pálffy Miklós gróf, pozsonyi főispán, a pozsonyi nemesség vezére "ein generöser Cavallier", mindenképpen ki akarta mutatni bátorságát a török ellen, s ezért kívánta a támadást, mig gróf Forgách Ádám, a dunáninneni magyar sereg főparancsnoka örök hírnevet akart igy magának szerezni - és jó zsákmányt is. A nemesség pedig, melynek véleményét Pálffy kikérte, részben, hogy vezérének kedvében járjon, (aus Favorisierung) részben értelmetlenségből és e lőrenem látásból, de részben azért is, hogy ne lássék gyávának, hozzájárulását adta a támadáshoz, (frölich ja geschrei, pp. 60. és 61. ). Pár nap múlva ugyan már látta a "Gespanschaft", hogy a sok esőzés, áradás miatt járhatatlanná vált terepről jó lenne Érsekújvárba húzódni, de mindőn ezt Pálffynak jelentették, ez haragosan rájuk szólt, hogy ezt előbb kellett volna mondaniuk, most már nem lehet a haditervet megváltoztatni, gondolják meg, akarnak-e jönni, vagy sem. Ó a maga személyére szívesen kockáztatja életét Őfelségéért és a hazáért, ők pedig, ha nem akarják lovagi módra védeni életüket és őfelsége parancsát teljesíteni, akkor majd annak idején mint hűtlenek fogják gyalázatos életüket elveszteni. Erre az "udvari hízelkedők" (Hoffschmeichler), kik előbb is tüzelték a nemességet (höchste Antreiber), bizonyára a gróf serviensei) rögtön kiáltoztak, hogy ez meg az a század kész menni, mire a többi nem tehetett mást, mint hogy ment velük. (p. 65. ) Ez a jelenet ismétlődött közvetlenül Érsekújvár előtt is (p. 68. ), s a sereg ment végzetes utján, dacára a sok rossz előjelnek, amelyekben Auer babonásan hitt és Isten intelmének vélt. S a katasztrófa bekövetkezett, mert a parancsnokok rosszul parancsoltak és egymás közt sem értettek egyet, nem hallgattak a jó tanácsokra, alábecsülték az ellenséget, mert helytelen értesüléseik 442