Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Istvánffy Miklós

ahogy Révay I. Béla király helyes gazdasági intézkedéseit méltatva, ismerteti az ország gazdasági-társadalmi-műveltségi állapotait. Mégpedig az események közé szőve, azok okai és következményeiként, és nemcsak Magyarországnak és társországainak ama földrajzi-történeti vázlatos leírásában, melyet a Monarchiához függelékképpen csatolt, adja. Erre még visszatérek. Foglalkozik aztán Révay egyes intézmények történetével, és érdeklődik közjogi kérdések iránt is, sokkal inkább, mint bármely korabeli magyar történetíró. Felvázolja pl. a nádori, és behatóbban a koronaőri méltóságok történetét, de éppúgy vizsgálja, ha röviden is, a rendi ellenállási jog, a királyválasztási jog, és természetesen legelsősorban és legrészletesebben valamennyi között a koronázási szertartások kialakulását. A magyar koronázási szertartásokat a francia gyakorlattal hasonlítja öszsze, megállapítva, hogy mig nálunk a korona-jelvény átadás a legfontosabb mozzanat, addig a franciáknál a szentelt olajjal való felkenés. Kifogástalanul helyes megfigyelések. 2

2) A királyválasztási jogról a lengyel királyválasztásra gyakorolt török beavatkozással kapcsolatban mond véleményt, praestantissimae libertatis regnorum titulusnak nevezve azt, qui eo constantius summa contenticele retinendus est, quod actum esse de hoc populo oportet, cuius cervicibus sceptra ex arbitrio et libidine alterius impendent, (p. 755. ) Ez megint Bocskaynak szól, kit a szultán ajándékozott és talán koronáztatott is meg egy balkáni eredetű koronával. A gyakorlatban azonban a magyar királyválasztási jogot megint igen realisztikusan itéli meg, jól ismerve a minden választás tisztaságát fenyegető erőszakot, személyi és pártérdekeket, korrupciót. Rudolf 1572. évi koronázásával kapcsolatban

2^) röviden ismerteti a német császár-választási gyakorlatot. Altalános véleményt mond az országgyűlések tartásának fontosságáról, Péter zsarnoki uralmának jellemzésénél, mintegy intelmül a fejedelem felé: csak zsarnokok nem hivnak össze publicos conventus ... mondja, nonnisi de rebus levibus ... vt olim in Anglia (! ) remanere videatur, deterius in Francia, in qua rex Ludovicus XI. bűnnek tartotta még emliteni is a rendek összehívását, (p. 611. ) Mikor Révay ezt irta, akkor Angliában I. Jakab próbálta a parlamentet kikapcsolni a kormányzásból, Franciaországban pedig XIII. Lajos ezt meg is tette, és francia rendek 1614-ben ültek össze utoljára 1789-ig. Mert Révay szereti a magyar történetet és intézményeket összehasonlítani a többi európai népével, különösen a németével. Erre készti erős európai öntudata, az egész magyar nemzetet átható meggyőződés, hogy Magyarország Európa része, és a magyar nemzet az európai népcsalád tagja. Már a német választófejedelmi intézményt is, melyet III. Ottó alapításának vél, s a magyar szent korona adományozásának idejére keltez, e koronaadománnyal bizonyos Bzerves összefüggésbe hoz. A magyarok keresztény hitre térését pedig nem pusztán Szent István nagy tettének fogja fel, hanem valami csodálatos eseménynek, mely az isteni gondviselés rendeléséből egy időben következett be az északi népek - mint Révay felsorolja: lengyelek, dánok, angolok, norvégek - megtérésével, (pp. 609-610. ) Ezek a népek azóta is "non solum divini nominis professione gaudent, sed etiam Romani Imperii magnitudines communi potentia, adversus quosvis hostes cooservant, vt honorem mutuum sua societate augeant. " Sajátságos Európa-szemlélet! Kétségtelenül német eredetű. - III. Henrik és I. Endre szerződését, melyben a német császár örök időkre barátságot esküdött a magyar királynak, ugy jellemzi, mint "unum ac fortasse primum hoc foedus inter memorabilia Germani de foedera maximumque est, dignumque ab omni postergate coli." (p. 613. ) Tehát ezt a békekötést Révay valami, a saját korára is kötelező örökérvényű alapszerződésnek tekinti a birodalom és Magyarország között. Ez megint akkor aktuális politikai intelem, mely egyaránt szól a fejedelem, s a magyar nemzet felé. De kitér Révay továbbra is, végig az egész magyar történeten a német fejlemé397