Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Istvánffy Miklós

Első Révay a magyar történetírók között - éspedig nemcsak az ujabbkoriak, hanem valamennyi között - abban is, hogy a magyar multat egy különleges kérdés szempontjából dolgozta fel: a szent korona története szempontjából. Mert Révay Péter rajongó és költői lelkéből élethivatásnak tekintett szent koronaőri tiszte oly szeretetet és vallásos tiszteletet váltott ki a gondjaira bizott ereklye iránt, hogy mintegy kötelességképpen, de maga gyönyörűségére is, megirta annak történetét. Valósággal felsőbb ihletre vette kezébe a történetírói tollat - ahogy maga mondja -, s két munkát is szentelt a szent koronának. Az első: De s. coronae r. Vngariae Commentarius (Augsburg, 1613., R.M.K., III., 1118. és Bécs 1652., R.M.K. III., 1795.) rövidebb mű, melyben Révay még nem akar mást adni - igy vallja előszavában is -, mint a szent koronáról szóló rövid narratio-t, in unum quasi fasciculum collecta, királyok szerint rendezve, 600 év magyar történetén keresztül, világos és egyszerű stílusban, ugy hogy e Commentariusban, mintegy compendiumban fellelhető legyen mindaz, amit más auctorok a szent koronáról pie et commode irtak. Lehet ugyan, folytatja, hogy hazánk jogtudósai (doctores juris periti patriae nostrae) közt lesznek, kik ezt az én munkámat feleslegesnek fogják tartani. Ezek azonban maguk nem világítják meg jobban ezt a kérdést, de a történeti igazság mégis arra kényszeríti őket, hogy koronánkat szentnek, angyalinak, apostolinak nevezzék, s más hasonló jelzőkkel ékesítsék fel, noha nevetnek is ezen, és fogukat vicsorítják is emiatt. En, mondja továbbá Révay, a magam nemzetének szentelem munkámat, hogy tisztelje a mult emlékét, vagy pedig, hogy a jelent hasonlítsa össze a múlttal, s abból a jövőre merítsen magának tanulságokat és óvatosságot. De más népek előtt is fel akarom tárni, hogy miért tiszteli ugy a magyar szent koronáját. És azért is kellett irnom, mert Íróink "fatali incuria" erről alig irtak, vagy pláne teljességgel hallgattak. E vallomások után, melyeket Révay bevezetésében ad lectorem tett, adja aztán a magyarok rövid krónikaszerü történetét, s csak mintegy a XV. századtól, s ha a koronáról van valami mondanivalója, lesz elbeszélése kissé bővebb. Kezdi a magyarok eredetével, de ezt csak éppen érintve áttér tulajdonképpeni tárgyára, a szent korona történetére, a pápai adományozó aktustól kezdődően 1608-ig, a szent koronának Prágából, Rudolf császártól való visszahozataláig Pozsonyba II. Mátyás által, ennek koronázására. Ez az a két örvendetes aktus, mely közé Révay a szent korona történetét, finom érzékkel a kompozíció iránt, belefoglalta. E rövid krónikaszerü elbeszéléshez csatolja aztán függelékül a szent korona és a koronázási jelvények leírását, az első ilyen természetű kísérletet a magyar tudományosságban. Révay Commentariusában nem ad mást, - ekkor még nem is akart mást adni -, mint kivonatot más irók munkáiból. Magyar története első részét ehhez képest Bonfini és Thuróczy előadásából szerkeszti meg, Bonfinira hivatkozik is. (p. 449. ) Kiemeli annak Decadeseiből meg a "Chronica"-ból (Thuróczyéből) a szent koronára vonatkozó eseményeket, felhasználva a Mossőczy-Telegdy féle Decretumba illesztett rövidkrőnikát is, mely tudjuk, Mossóczy müve. 1) Szó szerint átirta még Gerardus de Roo Annalesei egyes passzusait is, igy a III. Endréről szőlőt. 2) Miután Thuróczy, majd Bonfini elhallgatnak, Révay bő olvasottsága gyümölcseiből állitja össze rövidke magyar történetét: Zermegh Jánosra, Forgách Ferencre, Zsámbokyra hivatkozik is, a külföldiek közül Melchior Soitert meg Joviust emliti fel, továbbá Petrus Bizarrust, Callimachust, Johannes Herburtust (ennek lengyel krónikáját a p. 449-eh) és Caspar Enst. A szent korona eredetét pedig Platina (Bartolomeo Sacchi) pápa-történetéből, a Vitae pontificum-ból (első kiadása Velence, 1479.) próbálja felépiteni. Révay történetírói alapelve: kikutatni a "rerum gestarum veritast". Módszere mellyel ezt elérni óhajtja, elég egyszerű: kiirja az őt érdeklő helyeken azon "classicus 390